Tegnap láttam kislányommal Donizetti Szerelmi bájitalát a bezárt Erkelt kiváltó új játszóhelyen, a Tháliában. Útálom! Az Opera és az Erkel minden egyes téglájába beleivódott a muzsika! A Thália viszont közömbös iránta. Műsorfüzet nincs, csak valami elvihető nyomtatványka rövid tartalommal, és szerintem a személyzet tagjai közül senkinek sincs fogalma a műfajról, hiányzik az az áhítat és méltóság, amely pl. az operai jegyszedőkben megvan.
A játéktér kicsi, ösz-vissz 6 katona masírozik a színen, és szerintem a kórus létszámát is redukálták. Pedig ez nem kamara opera, mégha olyan érzése is támad az embernek az előadás kezdetén.
A Bájitalt már láttam néhány éve Stockholmban. Ott a cselekményt az ötvenes évek amerikai közép-nyugatára helyezték, egy benzinkút bisztrójába. Dulcamara cadillac-kel jelent meg, a földművesek valamelyik olajfúróban dolgozó munkások voltak, stb. Cseppet sem volt zavaró a modern rendezés.
Szintén a művel kapcsolatos előzményem a Pavarottis – Sutherlandos Decca felvétel. Ez mondjuk az etalon számomra, megismételhetetlen. Mondjuk Nemorino köztudottan Pavarotti egyik nagy szerepe volt. Sajnos akaratlanul is ahhoz hasonlítok minden alakítást, ami kár, mert hangilag is lehet másként tolmácsolni – mondjuk visszafogottan félénken. A felvételen azért az érces tenor nem épp ilyen. Ott is aggódó, szorongó, bizonytalanul kapkod, de valahogy biztos a dolgában (az italban!).
A mostani előadás magyr nyelvű volt hagyományos, de szerencsére nem lepukkant díszletekkel. Nemorino Kovácsházi István volt, s ha nem is a pavarottis harsánysággal, de kellő humorral, szép hangon énekelte a nehéz szólamot. Egyedül az időnként fellelhető nazásalitása zavart, de nem rontott semmit az alakítás értékéből. Mitilineu Cleo üde és bájos Norina volt, ő is tisztán dalolt, jól győzte a magasságokat, bár a fórumokon elhangzottakra egyetértően kell bólogatnom, hogy időnként nem volt hallható (a 8. sorban sem), ha többedmagával énekelt. Az agyonajnározott Molnár Leventét először láttam – nagyszerű bariton. Várom a hősi szerepekben. Most kicsit egysíkú Belcore volt, de végül is ő nem olyan kulcsfigura, aki mozgatja – akár akaratlanul is – a szálakat. Az énekes jelenlét pedig megvolt. Dulcamara figurájába Sólyom Nagy Sándor bújt. Fergeteges alakítás volt, és a karakter szerepnek megfelelő állapotú hang még rendelkezésre áll. (Ezt tavaly a Nabuccoban is konstatáltam.) Emelte az előadás színvonalát Simon Krisztina Gianettája – ismét megállapítottam, hogy szép mezzó hangja van és alázattal énekel kis szerepeket is, pedig volt már a házban és Szegeden is Hamupipőke meg Cherubino. Külön köszönet Oberfrank Péter karmesternek, amiért az egérlyukba összezsúfolt zenekar sem halkabban, sem erősebben nem szólt, mit ahogy az előadás körülményei azt lehetővé tették.
