Mélisande gyűrűje

Ma délután az irodába csak úgy benyitott egy igen dekoratív leányka, színházjegyeket kínálgatva. Próbált laza és könnyed lenni, de elég erőltetettnek tűnt. (Időnként a kevesebb beszéf több lett volna.) A két bennlévő - amúgy meglehetősen normális, főleg a főnököm - 30-as évei közepén járó férfikolléga természetesen rögtön tudott időt szakítani rá. Jellemző, hogy mutats pipiket küldözgetnek, a cégvezető úgyis nyilván hímnemű, és majd csak csurran-cseppen valami abból, amit meghallgatnak - nagy számok, ugyebár. Riszpekt, kedves Örkény Színház, picit szexisták vagyunk, igaz? És jövő hétre pont van jegyem oda. :S
Hanem hogy nekem milyen kínos volt mindez! Pedig nálunk nem megy nagyon a csajozós szöveg, de én hiretlen ici-pici, lelakott egyednek éreztem magam. Főleg, hogy nincs "konkurencia". Mondjk nem is versenyzem a kegyeikért. (Aki érdekes, az egy beszállító partnerünk egyik fejese, de az meg reménytelen, így nem álltatom magam:() Egész elrontotta a napomat, pláne, hogy holnap megint egyet fordul a naptáram, minden jelzi, hogy nem vagyok versenyképes. Hogy ahogy idősödöm, azzal fordított arányban van szüksége rám a társadalomnak. Hogy kezdenek egyfajta 3. nemnek tekinteni. Hogy csak a nehéz szolgálatra kellek. Egyelőre alulfizetett irodai munka, aztán lehet, hogy raktáros leszek, majd pályaudvar takarító? Ugye az imádott Északon ez ennyire erősen nem jellemző? Vagy igen. Akkor mennyire.
Általában azt gondolom, hogy én nem hagyom magam leírni, és hiszem, hogy ezért sokat tehet mindenki saját maga. Ráadásul öregnek sem tartom magam - hány 10-15 évvel fiatalbb nő néz ki rosszabbul - külsőleg és belsőleg is! Mégis nagyon megrázó volt, úgy éreztem, ezek csak mantrák, a valódi összehasonlítást nem állom ki.
Most megyek, és megnézem reményeim szerint a Max Manust!