Kisütött a nap, langy szellő lengedez, ki kellene hát mozdulni. Kislányommal kocsiba ülünk és irány Szentendre, vasárnap délután. A városhatárban elfelejtették kitenni a megtelt táblát, legalábbis ami a parkoló és fagyi/süti evő helyeket illeti. Ráadásul - bár utólag belegondolva helyesen - egyirányusítottak a Duna-part belvárosi szakaszát Leányfalu felé. Ez parkoló-inséges időben elég kellemetlen, de legalább nincs káosz (akkora) a ki-beálló autók miatt.
Végül egész jó helyet találunk - jócskán ki kellett már hajtanunk a centrumból, amikor próba szerencse alapon lekanyarodunk aCafé Rodin nevű egység felé, és azon túlgurulva találunk szabad helyet, de még akadt több is. A domboldalon non-figuratív szobrok, feljebb villák, látszik, egykor művészek laktak itt (remélhetőleg most is, bár az egyik lecserélt, hiper-modern nyílászáróit nézve ebben nem vagyok biztos). És kiderül, hogy az utca a lenti meghosszabbított fő csapásvonalnak a meghosszabbítása (Művészet Malom utcája) - ráadásul nem is sokkal, így kényelmes a séta!
Hanem bent! Tele orosszal és rengeteg a primitív, felkapaszkodott magyar, akiknek úgy tűnik, ezen a szép napon nem volt kedvül plázázni, helyette korzóznak. Láttam, nyíltak is egyre-másra a trendi helyek. A Szamosban épp találtunk helyet, de valahogy idegennek éreztem magam. Ezek már nem túristák, közéjük kéne tartoznom, de mégis idegen voltam. Már nem a művészet barátoké a város. A lakói (vagy üzlettulajdonosok?)... Csomó terepjáró, száguldoznak a keskeny utcákon... Bezzeg a múzeumok környéke! Na, az már nem ilyen zsúfolt, a Czóbel Múzeumnál már igencsak szellős volt!
Visszafelé aztán jó nagy dúgó keletkezett a Corától Békásmegyer lámpáig! Mintha hétköznap lenne!
