Mélisande gyűrűje

Múlt csütörtökön megtudtuk kisfiam felvételi eredményét - hát nem lett valami fényes. A matematika egyenesen katasztrófa, hiába mondták, hogy mindenkinek rosszul sikerült. Ennyire azért nem. Most aztán görcsbe rándul még a gondolattól is a gyomrom. 6 helyen 10 osztályt jelöltünk meg, egyik sem az elit gimnázium kategória, de mondjuk olyan helyre színötössel sem adnám, hogy aztán impotens, savanyú, feleség-sorvasztó pasi legyen az én szabad lelkű fiamból. (Na, ennek a szabadlelkűségnek most épp elszenvedője vagyok. Iszonyat, hogy beszél velem.) Szúval reszketek, hogy behívják szóbelire, aztán hogy a szóbelik ne üssék egymást (az idióták - mindenütt ugyanazon a héten van a felvételi. De ha kéred, hogy tegyék át, akkor majd fel lesznek háborodva, és mibe fogadok, azt fogják mondani: "Tessék kérem eldönteni, akarnak-e idejárni?"), aztán hogy valamelyik helyre felvegyék. Ha nem, akkor asszem pótjelentkezés, utána meg jön a telefonkönyv, meg besírni valamelyik gimnáziumba (mivel teljes mértékben humán beállítottságú, egyéb szóba sem jöhet).
Annyira akartam, hogy ne az én utam járja! Én egy külvárosi szakközépiskolában érettségiztem, mert rossz tanuló voltam. Viszont megtanultam két idegen nyelvet (kinlódom épp a harmadikkal, vagyis inkább óvatosan kóstolgatom), felnőtt fejjel, GYES alatt szereztem diplomát, jó eredménnyel. (Sajnos a matek és közgáz szigorlat közepesek miatt nem jeles...) De a mai napig restellem, hogy nem gimnáziumba jártam.
A melóhelyemen sincs minden rendben velem, aztán az otthonom sem az a közeg, ahol támogatnának - szombaton úgy éreztem, összeesek, ha kiszállok a kocsiból. Persze nem estem össze. Szerencsére. Nem vagyok az a menekülős fajta, de ott nagyon kívántam a lehetetlent, hogy magától oldódjon meg az életem, ne kelljen dolgozni rajta, mert iszonyú fáradt vagyok és nem bírom. Persze már megint hajamnál fogva húztam ki magam.