Tegnap igyekeztem figyelmesen végighallgatni végre a Don Carlos CD-m. 1958-as salzburgi élő felvétel, parádés szereposztással. Nem rajongok a live felvételekért (Callas esetében azonban ez nem így van; sőt!), bár a közönség reakciója miatt mindig az az érzésem, hogy valami kuriózumot hallgatok, meg hogy autentikus, meg ilyesmi. Szóval hogy megvan a hangulatuk - de nincs. Őszintén szólva alig jön át valami. Mondom, Callas kivételével. Pedig biztos, hogy jó előadásokat hallok. Talán mert a stúdiófelvételek sterilsége elkényeztetett.
A szereplők közül a hölgyek a legfigyelemre-méltóbbak. Simionato eddig főleg Callas barátnőjeként volt számomra érdekes, persze tudjuk nagy énekesnő volt, állítólag igen jó kolléga (Simándy írt róla a könyvében), meg mozgalmas szerelmi élete volt - a felvételein azonban nem győzött meg. Először itt sem tetszett annyira. Egyébként is pipa voltam, mert Karajan meghúzta a "Nei giardin" kezdetű áriát. (Ebben Pánczél a kedvencem!)Igazából a 4. (vagy 3.?) felvonásban ragadott meg, amikor Eboli bevallja a királynőnek, hogy milyen rohadék volt vele. És persze aztán az "O don fatale.." kezdetű ária tökéletes volt (majdnem annyira, mint Obrazcováé vagy Wiedemanné). Persze azért számomra nem ő AZ Eboli. (Hanem ki? Tényleg, olyat nem igen tudok.)
Erzsébet karakterét nem szerettem annyira, az általam nagyra tartott Tokody Ilona előadásában legalábbis kissé vérszegényre sikeredett. És persze mondhatjuk, hogy igen, mert maga a figura is eléggé az. Viszont Serena Jurinacot hallgatva... Na ő viszont AZ Erzsébet maga!!! Ahogy felháborodva reklamálja a királynál az ellopott ládát, és ahogy érzékelteti a hangjával, mennyire kiakadt, mikor a Fülöp kibontja. És milyen büszkén vállalja, hogy még mindig szereti Carlos, aki egykor a jegyese volt! Megretten a királytól, de büszke marad! Keveset tudok erről az énekesnőről, megpróbálok majd utánanézni.
Carlos (Eugenio Fernandi) végre egyéniséget kapott. Nem egy akarat-gyenge személy, viszont szenved az autonómia hiánytól. Szeretné megmutatni, hogy ő is valaki. Az Autodafé jelenetben, amikor a flamandok pártját fogja, érezni, amikor a kibontakozásában gátolt - egyébként talán jó képességű - fiatalember - mennyire szeretne imponálni jelen lévő titkos szerelmének - úgy érzem sokkal inkább ez hajtja, semmint a németalföldi ügy. Az 5. felvonás kettősében pedig érezni a fájdalmat, minden szépelgés nélkül, amikor tudatosul benne, hogy le kell mondani szerelméről, sose lesznek egymáséi. Semmi romantika, csak szomorúság, amelyet a másik eljövendő hiánya miatt máris éreznek.
II. Fülöpként vol szerencsém Jevgenyij Nyesztyerenkót élőben látni, és még túl a zeniten is félelmetes Fülöp volt. Kováts Kolos (szintén a "levezető szakaszban") inkább a király magányosságát domborította ki. A lemezen Cesari Siepi is inkább a nagyhatalmú, érzéketlen embert hozza, aki persze emiatt rendesen elszigetelődik, de senki nem tudja sajnálni. Emiatt egyedül a Főinkvizítor (Marco Stefanoni) kerülhet csak hozzá némileg közelebb.
Ettore Bastianni Rodrigója olyan, amilyen a nagykönyvben: elegáns, ravasz, diplomatikus, hűvösen számító. Igazi jó figura, viszont szerintem aza a bariton szerep, mit jól el lehet énekelni, meg tapsokat bezsebelni, de nehéz emlékezetessé tenni. Persze nyilván akad ilyen is, szerintem Melis György közéjük tartozhatott. Az igazsághoz tartozik, hogy a lemezen Posa halálát elég felületesen, rakodás közben hallottam, mert nem tartozik a kedvenceim közé. Na, majd meghallgatom figyelmesebben, lehet, hogy még visszajövök ide ezügyben!
Amivel kezdenem kellett volna - bár a végén is aktuális: V. Károly - nos, az ő figurája adja meg ennek az operának az alaphangját, mindjárt az elején (mármint az olasz verziónak). Robert Lloyd énekli, aki ekkor még kevéssé volt ismert. Nagyon fontos, hogy ehhez a nyúlfarknyi szerephez kellő alázattal álljanak, mert a figura szellemisége végig érezhető a darabban. Ugya a történelmi V. Károly hozta létre az eddig legbefolyásosabb spanyol birodalmat, amelyet aztán II. Fülöp járatott a csúcsra. A nagy előd, akihez Fülöp méltó akart lenni! Lehet, hogy a maga idejében ő is amolyan Carlos volt, csak nagyobb szerencsével járt? Na de ez már a schiller-i fantázia, tudjuk Carlos igen fiatalon, betegség következtében halt meg. Nyilván nem volt gyenge személyiség, vagyis nem volt arra ideje, hogy ezt mások észrevegyék rajta.
