Délután a kislánnyal megnéztük a Szépművészetiben a Botticellitől Tizianoig kiállítást. Még jó, hogy húgom egyszer adott 2000 Ft értékű kultúra utalványt. Persze tömeg volt, ami nagyon sokat evesz az élvezetből. Hiába számít rá az ember, mégiscsak bosszankodik. Nem egyszer bornírt megjegyzéseket hallani, a kislányom elé lazán beállnak, stb. Nehéz dolog a festészetet megismertetni, vagyis inkább megszerettetni egy kisgyerekkel. Egyszer a mediterrán napsütésben a dalmát tengerparton olvastam Szinte Gábor: Velence és Firenze titkai c. könyvét (ezt oda is akartam tenni velencei utibeszámolómhoz, ajánlóként). Azt gondoltam, én sose leszek olyan kifinomult műértő, mit ő és a felesége, Emőke (akiről csodálatosan ír). Szóval nehéz ilyenné válni, de nem lehetetlen egy kicsit mégis beépítein valamit magunkba az ő szemléletükből. (Könnyű nekik, Szinte Itáliában tanult festművészetet!) Na a műértéstől azért nagyon távol vagyok. A reneszánsz festmények is inkább a szépségük miatt vonzanak.
Szembeszökő volt, mennyi képpel rendelkezik a Szépművészeti Múzeum ebből a korszakból! Bár ezt már hallottam, de amolyan magyaros túlzásnak véltem. Így azonban kirakva...
Persze én is, mit a látogatók jelentős része a Hermelines hölgyre voltam a legkíváncsibb. Donna Ceciliát ábrázolja, Lodovico Sforza nagyrabecsült szeretőjét. A hölgyet a kislányom is ismerte a Loenardo sorozatból. (Én még általános iskola első osztályába jártam, mikor először adta a televízió, s teljesen a hatása alá kerültem, magam a szereplők bőrébe bújva játszottam - akkor is gyakran egyedül.) Valóban rendkívüli asszony lehetett, az idita, bulvárkodó kiírással ellentétben nem kamasz lány volt - amikor a kép készült, 18 éves volt - ma sem számítana annak. Mondjuk 16 éves korában került az udvarhoz (na jó, lehet, hogy 15) - akkoriban a lányok már anyák voltak - gondoljunk csak Júliára - tehát semmiképp sem számítottak kamasznak. Cecilia Gallerani nagy műveltségű, gyönyörű, különleges asszony volt. Később, amennyire tudom Isabella d'Este mantovai udvarába került. Tavaly Krakkóban "elkerültük" egymást (rosszul ütemeztem a programot). Régen anyukám ágy fölött egy nagy plakáton ki volt téve a falra, az eredeti festmény sokkal kisebb!:)
Este még nekiálltam bonbont készíteni, de lehet, hogy többet nem fogok, mert nagyon pepecses, nem sűrüsödött szirubbá a cukoroldat, nem lehetett rendesen kipattinatani, a Tibi prémiumcsoki silánynak bizonyult. Ízre jó volt, mandula, illetve pisztácia marcipán (saját készítésű) volt a töltelék, előbbi felét 2 kupak rózsvízzel ízesítettem.
