Kedvenc operaénekesnőm (és amúgy idolom) halálának 30. évfordulója volt a napokban. Csodák csodája, még a magyar médiában is (már amelyiket úgy-ahogy követek) megemlékztek erről.
2003 nyarán nagyon elhagyatottnak éreztem magam, és kezembe került Jean-Pierre Remy életrajza, akkor egymás után vagy 3x elolvastam, és hirtelen éhes lettem az operára, és persze boldog voltam, hogy megnyílt előttem egy új világ, van hova menekülni. Mindig is jó hallásom volt, és most, életem delelőjén éppen csak túljutva felfedeztem azonosságom a mindenkori hősnőkkel, akiket beburkol a muzsika, ettől aztán hétköznapi embereknek tűnnek, akárcsak én, vagy más asszonyok, lányok. És nem hiába volt Callas a prima donna assoluta - ahogy ő rányitotta a szemeket az örök nőre...!
Könnyen azonosulok Callassal, mint emberrel is - mindig viszonzatlanul szerettem férfiakat. Sajnos engem mások rajongása sem kárpótol - igaz megadatott a gyermekeim szeretete, ami nagyon-nagyon jó. De nem kárpótol, hogy a férfiakkal lúzer vagyok, hiába a jó külső, intelligencia, kifinomultság, stb.
Legjobban Normáját és Gioccondáját szeretem, és hát azóta senki nem elég jó Tosca nálam!
Szóval ebben a linkben megtekinthető Callas Tito Gobbival a Covent Garden-beli Toscában. Ez volt az utolsó szerepe, és a felvétel után nem sokkal állt be utoljára ebbe a darabba. De ezt ő nem tudta - mármint, hogy utoljára lép operaszinpadra.
