Tegnap befejeztem Haldór Laxness könyvét. A befejezés gyönyörűre sikeredett, és annyira izlandi volt az egész. Annyira megismerkszett az izlandi lélek, az izlandi típusok. Szereplőiből – még a nem túl pozitívra sikeredett figurákból is – áradt az egyszerű, számítás nélküli életszemlélet, tisztességre törekvés – még ha nem is mindig a helyes utat járták. Izlandon jártamkor is megállapítottam, hogy a jelenlegi jóléti társadalmi berendezkedést iszonyatos szegénység és elnyomatás előzte meg. Azonban ha ők is a magyarokhoz hasonló örökösen civakodó náció lennének, már kihaltak volna a mostoha természeti körülmények miatt.
Tulajdonképpen egy egyszerű, nyíltszívű, halász mostoha nagyszülők által nevelt fiú gyermekkorát és férfivá érését követhetjük, megismerhetjük a polgárosodó Izlandot, mindezt Laxness szellemes, nem egyszer ironikus stílusában. Úgy érzem, a világot látott, kozmopolita Laxness ezzel a regénnyel állít emléket, és mond egyúttal köszönetet szülőföldjének, amely nélkül nem válhatott volna azzá, ami volt. Én meg köszönöm Laxnesst – általa legalább olvashatok izlandi irodalmat.
(Hú de közhelyesre sikeredett. Magamtól írtam pedig. Nem műelemzésnek szántam, csak a benyomásaimat örökítettem meg.)
