Szutyok kedvem van. Úgy érzem magam megint, mint egy megvert kutya. Most már az irodában sem mennek rendben a dolgok, persze tudtam, hogy az otthoni cirkuszok előbb-utóbb ide is begyűrűznek.
Önbizalmam a béka segge alatt, pont most lenne pedig nagy szükségem rá megint. Marad a gyávaság, a biztosnágos szürke. De hát hogyan adhatnám magam, állnék ki magamért, amikor kerülök minden konfrontációt, mert hisz nyugalomra, harmóniára vágyom, megértésre, nem elutasításra. Az ön-menedzselésnek ezek pedig óhatatlan velejárói, de hát könyörgöm, ha odahaza (ahol mellesleg menedékre kéne lelnem) folyton cirkusz van, konfliktus van, agresszió van, akkor persze, hogy az ember napközben legszívesebben egész nap csak adatot rögzítene. Most már értem, miért dolgozik ennyi "nyanya" ilyen munkakörben. Elég néhány év pokoli házasság...
Szombaton visszamentem arra a helyre ahol az első éveim töltöttem. Egészen pontosan az első osztály után költöztünk el onnét. Olyan mély nyomot hagyott bennem. Tényleg előtörtek az emlékek... Még a biciklik által kikoptatott "vályú" is megvolt a rézsűn... A suli, a közért... Ott mintha nem éreztem volna, milyen szomorú gyermekkorom van, pedig akkor is ütött-vert az apám. Azt hiszem akkor még az élet velejárójának gondoltam, amin túl kell esni, oszt jónapot! Pedig volt lelki terror, véraláfutásosra verés. (Iskolában kérdezték, hát ez miért? Mondtam, hogy azért, mert összerágtam a tollam. De emlékszem, a pofonoknál már exkalálódott az egész, hogy én milyen rossz vagyok, kvázi meg is érdemlem, amit kapok. Ilyenkor anyám sokszor nem volt jelen. De ha jelen volt, nem mert szólni. Szerintem még talán ő is kapott volna. Apámat mindenki úriembernek tartja, fontos beosztása van az egyik televíziónál. Anyám szerencséjére lelépett, igaz nem elég hamar, én már 21 éves voltam.) Na, ott "sajátítottam" én el az áldozat szerepet. Sokan autonóm nőnek tartanak, magam is szívesen tetszelgek ebben a szerepben, pedig ha tudnák...
Ja, múlt péntek este megint kitört a cirkusz, tök igazam volt, erre valószínűleg a kedves házastársam is észbekapott, szombaton már más volt a téma. Jó, hogy szólt, mert azt hittem volna, hogy még mindig azon lovagol, hogy megkértem rá (egyébként tök normálisan, de tényleg!), hogy halkítsa le a TV-t. Ezért aztán leordította a fejem. Na. Vasárnap jött a menetrendszerű enyhülés, de nekem olyan elegem van. Sajnos egyre jobban félek a válástól, mármint hogy anyagilag mi lesz velem. Kisfiam mesélte, hogy haverja egyedül neveli a gyereket, állásból kirakták, 53 éves, lakáshitel törlesztésnek nuku! Amúgy is, ki udna hitelt felvenni a mai világban? Na mindegy, elmegyek a bírósági fogadó órára, utánanézek, mire számíthatok, aztán tudok gondolkodni ilyesmin...
