Úgy volt, hogy szerzek egy takarítónőt, aki segít nekem, mondjuk hetente egy-két dolgot megcsinál, hogy nem azzal teljen minden szabim és szabadidőm, hogy takarítok, rendet rakok. Erre a férjem közölte, hogy ha idejön egy takarítónő, akkor elválik! (Én hülye; itt lett volna a remek alkalom megszabadulni tőle!) Szegény nő, biztos számított a pénzre, amit kapna. A barátnőm, aki ajánlotta, meg biztosan haragszik rám, és én is égek, hogy azt gondolja nyilván, milyen ember az, akinek a saját életéről mások döntenek... Hát igen, a legnehezebb, hogy ezzel nekem is szembe kell nézni, és finoman szólva meghasonlás... Ez olyan dolog, amiért viszont nekem kellene elválnom. Saját jövedelmemből fizettem volna, a saját életem megkönnyítése céljából. De a férjem szerint csak játszom az eszemet, azért kell. Mert ugyebár egy "jó" asszony otthon takarítgat, ellátja a családját, és ehhez hozzátartozik, ogy a koszból is kivakarja őket. Ha elutazik, a rumli megvárja (lásd Balatonszemes, Lengyelország). Milyen jó a barátnőmnek: nincs férje, és saját belátása szerint döntheti el, hogy mivel könnyíti meg az életét! Nagyon véget kéne ennek vetni asszem! Kibújt a szög a zsákból! Cselédnek tart elsősorban. (Mondjuk engem nem kell tartani, tartom én magam. Gyakorlatice külön kasszán vagyunk.) A szülinapomra (40-re is) egy csokor virág az ajándék, karácsonyra olyasmi, amit ők is használnak (TV - ők nézik főleg), soha egy vacsora, egy parfüm, közös, kedvemre való utazás (akár egy wellness hétvége is). El nem járunk sehova, ha én nem szerzek opera jegyet, magától nem jönne. Barátai nincsenek, de ahogy nézem, igyekszik leépítani az enyémeket is. Nyaralás anyósnál, ő elvonul vitorlázni, én meg ott seregetek, viszem őket Tapolcára, főzőcskézek. Ilyen a kis életünk, szóval ő cserébe semmit nem sűrűn tesz eleget a tradicionális férj szerepének. Csak a tradicionálisan bunkó magyar pasiénak, aki szarik az asszonyra, elvégre azér van az, hogy megkönnyítse az életét. Csakhogy én nem fogadom el ezt a felállást, frusztrálja is sűrűn. Sőt, kimondottan megelégedését szolgálja az a tény is, hogy nem tudok feltöltődni. Már azt sem tudom, mit is szeretnék, ha hirtelen lenne több időm. És ez így a jó egyeseknek. Látom, mert anyósom is ebben a cipőben jár, és ez az évekkel csak rosszabb lett. A különbség persze annyi - és ez eléggé nem elhanyagolható - hogy ő elfogadja ezt a leosztást.
Tényleg, folyton harcot emleget: ő harcol azért, hgy elfogadjam, én meg defenzív háborút folytatok. Bár ebben elfáradtam ugyancsak.
