Lement a hétvége, amit hosszúra nyújtottam, pénteken ugyanis szabin voltam, lévén a kislányom szülinapja, és én akkor nem vagyok hajlandó dolgozni. Egész jól is alakult addig, amig nem jelentkezett be anyukám barátja, hogy ott parkol a kapunk előtt egy nagy tortával. Shit! Pedig a délután volt kettőnké. 1-re mentem a suliba érte!! Úgyhogy várhatok 3 évet erre, mert jövőre szombaton lesz április 4., aztán vasárnap...
Vasárnap este viszont volt egy jó Hamupipőke, 2005-ös Ponelle rendezés a Scalából a Mezzon. Szívdölgesztő Ramiroval (Lawrence Brownlee), ducika, de gyönyörű alt Angelinával (Sonia Ganassi - sose hallottam róla). Végre jelen volt a két mostoha testvér, fergeteges humorral játszottak, hangjuk (na milyen legyen a Scalában?) csodaszép, és maguk is elég mutatósak voltak - ellentétben ugya Hamupipőkével. Amolyan kikent-kifent bazári majmoknak öltöztették őket, a felületes, üres emberek, akik egy-két gönctől és allűrtől vonzónak - mi több: szépnek - érezték magukat. Akár napjaink plaza pi...i. De a rendezés megmutatta, hogy egy ilyen duci lányt is lehet szeretni, és hogy a befolyásos hercegek között is van, aki a lényeget látja. (Na, mondjuk én ebben nem vagyok olyan biztos. Mutasson már valaki egy politikust vagy más közéleti niemandot, amelyik nem szilikonból épített nőkkel mutatkozik szívesen - más kérdés, táplál-e őszinte érzéseket irántuk, egyáltalán valaki iránt is. Elképzelhető ilyennek mondjuk Kóka János?) Hallottam már, hogy Rossinit nehéz nem olasz anyanyelvűeknek énekelni, annyira pörgetni kell a nyelvet. Szóval, lehet, hogy elénekelhető egy Dandini szerep, de az igazi Alessandro Corbelli volt az általam látottak közül. Ja, szép, hagyományos díszlet volt - persze nem giccses, girlandos, hanem amolyan szépen illusztrált mesekönyv-féle.
Néhány éve láttam az Operában, de nem voltam oda tőle. A díszlet pl. ott is tetszett, és az sem baj, hogy gyermek előadásra van a rendezés kihegyezve, de az énkesek kissé gyatrák voltak, még Klein Ottokár is, aki ugye azért sanszos egy nemzetközi karrierre. Szerencse, hogy a fülbemászó dallamokat nehéz elrontani.
Végezetül a felvétel, amit én ismerek, Tereza Berganzával és Luigi Alvával többek között.
Őszintén szólva nem a kedvencem, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy figyelmesen még nem tudtam végighallgatni, csak vasalás közben, kocsiban, stb. Bár ez pl. a Gioccondánál nem probléma... Íme tehát:
