Tegnapi depressziómból az esti aerobic rángatott ki. Jól esett, szerintem szépen is dolgoztam, de reggel csodálkoztam, hogy nincs izomlázam. (Na jó, mire beértem melózni, lett egy kicsi.)
Ovis bál lemondva, az egyik anyukával (a két barátságára áhított közül) lelkiztünk is - ő jövendő pár terapeuta - amitől újra rossz kedvem lett. Azt mondta, a kislányomon is látszik, hogy nincs meg odahaza az érzelmi biztonság, és ez persze nagyon megrettentett. Alig várom, hogy magamhoz öleljem, de persze annyi érzelmi tartalékom meg nincs, hogy én ezt folyamatosan fenntartsam! Eleve képtelenség is. Az ideálishoz közeledő családmodell felépítése az egymást tisztelő, szeretet teljes kapcsolatban élő apuk+anyuka+gyerek(ek). Ha ez nincs meg, én egyedül nem tudom megadni. A fiúval is szerintem azért vannak gondok (?), mert nincs apukája, aki szereti őt. Egy leánynál is nagy trauma ez (én csak tudom), hát még egy kisfiúnál... Köztudott, hogy egy-két aberrált nagyembert is bántalmazott az apja, és az anyja próbálta az apa szeretetét is pótolni. Jaj, de ijesztő ez így! nem mondom, hogy zsarnok diktátor lesz, de megtanul gyűlölni, és félek, hogy a magánéletében ez problémát fog okozni!
Más: a héten alig dolgoztam, mindjárt neki állok még a szállítói mátrixnak, mert hétfőtől megint lesz főnökség, vége a jó (iroda) világnak. Hétvégén opera: szombaton CD - vagy tényleg, megnézem ad-e valami csemegét a rádió- vasárnap Pillangókisasszony. Jellemző, hogy a húgom, akivel megyek, nem is keresett még ezért, pedig a jegyet is kifizette! Biztos fél, hogy siránkozni, vagy Uram bocsá' acsarkodni fogok. (Néha - igaz nagyon finoman - szoktam...) Úgyhogy nem tudom mikor jövök vissza, hétfőtől már nem lehet csak úgy írogatni!
