Tegnap megnéztem ezt a se bemutató-se repertoár darab Végzetet. Időben elléptem a melóból (főnökök Münchenben), így is mákom volt, hogy találtam elég közeli parkolót a Paulayban.
A kötudottan zűrzavaros librettó talán a háttérül szogáló 30 éves háború zűrzavarának köszönhető. Egy magából kifordult világ az emberi kapcsolathálókat is ősszekuszálja, ez a magyarázat többek között arra, mirt veszíti el egymást a tragikus kimenetelű családi perpatvart követően szerelmes és bosszúalló. A háború kelleténél nagyobb hangsúlya a darabban viszont remek lehetőséget ad néhány szereplőnek, valamint jót tesz a mű dinamikájának. Engem nem zavart a díszlet, bár tényleg szájbarágós és felesleges volt néhol egy-egy elem (pl. körfűrész-nap, amelyet először Sárkány Kázmér forgatott szorgalmasan, majd a kórusból néhányan) - na, azt tök fölösleges volt. Azért, mert egy jó ötlet eszébe jut valakinek, nem kell feltétlenül akkor és ott megvalósítani. A kevesebb néha több. Amúgy néhány éve a szegediek vendégszerepeltek ezzel a darabbal a Nemzetiben, na ott minimalista díszlet volt, ami ugye nem éppen dobta fel az amúgy is uncsi előadást.
Akkor találkoztam a végzettel először, és vacak egy operának tartottam, eltekintve persze a muzsikától. Nem úgy tegnap, összefüggő, jól követhető történet volt, valóban bemutatva a darab mélységeit. Olyan szépen együtt volt a történés, a zene, az énekesek rezdülései (mellékszereplőké is!!), hogy a hideg futkározott a tarkómon. Most arról ne beszéljünk, hogy néhányan nem tökéletes bel canto stílusban énekeltek - ami persze baj, mert ez mégsem egy verista mű, csakhogy a hatást tekintve ez engem egyáltalán nem zavart, pláne, hogy a karakterszereplőknél ez majd'hogynem kívánatos is (csak túlzásba ne vigyék!). Persze főszereplő esetén szép legyen ám az a voce!
Bazsinka Zsuzsával (Leonora) néhány éve borzasztó Melindát láttam egy matiné előadáson. Azóta kizáró ok volt az ő neve a műsorlapon. Most méltán kapott magasztaló kritikákat. Micsoda pianisszimókat énekelt, milyen töretlenül tartotta ki! Biztos, és szépen énekelt magasságok és mélységek erőlködés nélkül! Azt kell mondjam, az egyik legjobb alakítás, amelyet a házban eddig láttam! Végre nem egy szereptévesztett Brünhilde siránkozott és átkozódott, hanem egy valóban szerencsétlen, szerelmének beteljesülésére esélyt nem látó asszony volt, akinek egyetlen vágya szabadulni ettől a meddő érzéstől. A meghajlásnál olyan benyomást tett, mint aki a női marathoni után célbaér az olimpián. Mindent beleadott, és teljesen kifacsarta, de megérte!
Kiss B. Attila (Alvaro) a beszámolók szerint ismét magára talált, aminek én szívből örültem. Sajnos csalódnom kellett. Pedig micsoda pillanatokat produkált. A belépője és az első felvonásbeli duettje Leonorával nagyszerű volt. Utána azonban fénytelenül, néha a hangokat nem eltalálva énekelt. Igaz, minden áriában, kettősben produkált csodás részeket, de problémái is nem csekély mértékben voltak.
Don Carlos figurája Alvaroénál árnyaltabb. Szegényt odahaza agyon dresszírozhatták kisfiúként, ezért az un. családi becsület mindennél fontosabb számára. Legjobb barátja -egyben megmentője - életére tör, húgának holtában is képtelen megbocsátani, utolsó erejével leszúrja. mindezt azért, mert apuci haláláért őket okolja. Amúgy ő ellépett apuci rideg otthonából, ahol a hugicát agyon dédelgették, őt meg a fennálló társadalmi rend gépezete szolgálatába állították, bár lehet semmi affinitása ilyesmihez nem volt. (Amúgy kisfiúknál ez ma sincs másképp - ma azt várják, hogy legyenek befolyásos, sikeres emberek, hiába szeretne mondjuk a lelkem állatgondozó lenni. Miket hallok én a gyerekeimre várva többi szülőtől!) Pedig amúgy Carlos gyerek vidám fickó lehetne: könnyen barátkozik, tréfákat eszel ki ("Úgy látom még nincs bajusza, fessünk neki!"). Kálmándi Mihály meggyőzően hozta a figurát, nem a dúvad részét ragadta meg, hangja kiegyenlítetten, magabiztosan szólt, eltekintve, hogy időnként mintha gombóc akadt volna a torkán (de akkor sem volt hamis), mindezeken túlmenően megnyerő szinpadi megjelenése is segítségére volt.
Kedvenc énekesnőm Pánczél Éva. Megjelenése és búgó mezzója kiváltképp alkalmassá teszi a markotányosnő szerepére. Preziosilla régi motoros a harctéren, a háború nemcsak megélhetést ad neki, de a valahová tartozás, a szeretet, elfogadottság csalóka érzetét is. Talán elárvult kislányként csatlakozott az arra vonuló katonákhoz egy odavetett kenyérét, rongyért, és az idők során valamiféle evolúciós alkalmazkodás (brr!) következtében idomult a kegyetlen világhoz. Nem is ismer mást, békében talajvesztett lenne, egész szubsztanciája kérdőjelenződne meg. Pedig egy-egy apró mozdulata elárulja, hogy az eldurvult lélek mélyén rejtőzik jó érzés is (pl. az első felvonásbeli közös im áhitata). Pánczél Éva színészileg most is remek volt, a rendezés sokkal intenzívebb jelenlétet biztosított neki, mint ami egy karakterszerepnek rendszerint megadatik. Hangja betöltötte a színpadot, és azt most nem csak akusztikai szempontból értem. Sajnos azonban szó ami szó, tegnap este a magasságai nem voltak éppen meggyőzőek. Íme a művésznő az első felvonásban:
Gvardián szerepében Rácz István győnyörű, kiegyenlített, katedrális-szerű basszusát öröm volt hallani. Mindamellett humorát is felcsillanthatta.
Melitone Sárkány Kázmér volt. Láthatóan-hallhatóan otthon volt a szerepben. Olyan szerzetest alakított aki tudja ugyan, hogy néha visszaél helyzetével a nálánál is nyomorultabbak között, de öniróniával ismeri be gyengeségeit, tudatlanságából adódó félelmeit. Mindemellett cseppet sem játszotta az ostoba, szegénysorból származó barát sablonos figuráját, sőt úgy tűnt, nagyon is tisztában van az emberi esendőséggel.
Mellékszereplőből figyelemre méltó karakterfigura lett a hadi utakat követő vándor kereskedő, Trabucco. Alakítója, Gerdesics Ferenc pedig megmutatta, miként kell egy kis szerepet úgy eljátszani, hogy az egy adott mű szerves és nélkülözhetetlen része legyen. A rendezés szerencsére az előírtnál több színpadi jelenlétet biztosított neki is.
Még valami: a nyikorgós székekkel kezdjenek már valamit, mert néhány késő idős hölgy nem elég, hogy a csodálatos nyitány alatt félhangosan osztozkodott a helyeken, de még jó darabig izegtek-mozogtak is - belakandó a helyüket - az már őrjítő volt!
