Egyik legkedvesebb operám Ponchielli Giocondája. Jó két éve éreztem, milyen az, amikor olyan önzetlenül szeretünk valakit, hogy saját, vele kapcsolatos boldogságunkról is képesek vagyunk lemondani a másik boldogsága érdekében. Nos a Gioconda türténet ilyen. Az utcai énekesnő beelszeret egy messziről jött emberbe (eddig - mármint messziről jött ember - stimmel a párhuzam), de kiderül, hogy az jobban szeret nála valaki mást. Gioconda először éktelenül gyűlölni kezdi a másikat, de végül belátja, hogy szerelme, Enzo, azzal a másik (Lauretta) asszonnyal lenne igazából boldog. Persze van még egy csomó cselszövés, miegyéb, csak néhányat ide: Lauretta megmenti Gioconda édesanyját (La Cieca) a lincselőktől, helyesebben Lauretta befolyásos férje, a Badoero család büszke tagja. (Ekkor a két vetélytársnő még nem ismeri egymást.) Barnaba, a piti kis besúgó hecceli fel a tömeget a nénike ellen, mondván, hogy boszorkány. Épp karnevál van Velencében, a kapatos tömeg először heccnek veszi az egészet, aztán jól felmérgeli magát, és előáll a lincshelyzet. Barnaba meg akarja kapni Giocondát, aki persze többször hangot ad utáálatának, de ez az utcai zenészek köréből verbuvált vlencei köztársaság-béli 3/3-ast nem különösebben zavarja. Enzonak meg régebben el kellett hagynia a köztársaságot, és most dalmát hajósok kapitányaként vetődött arrafelé. Csakhogy Barnaba felismeri és csapdát állít neki, de közben azért lebuktatja Laurettát is, mikor légyottra megy Enzohoz. Enzo szemétláda, eljátsza Giocondának a hőszserelmest, aki be is dől ennek, úgy érzi, végre méltó párra lelt az álruhás kapitány személyében. Úgyhogy amikor kihallgatja Barnabát, amint a titkos jelentését iratja valakivel (mivelhogy analfabéta), nagyon megdöbben, és gyönyörű, panaszos dalban mondja el panaszát, ami tulajdonképpen egy belső monológ. Ez nagyon gyönyörű, amig a többiek imádkoznak körülötte, a szent áhitat helyett a gondolataiba mélyed. Előtte nagyon tetszik Enzo és Barnaba kettőse, majd Barnaba monológja, aztán a második felvonás elején a "Pescator, Affonda l' esca" dala. Ez a kedvencem, igazi velencei népdal hangulata van, nylván ilyen elemeket használt fel Poncielli, hiszen Barnaba a nép fia, jópofa, mulatozó fickó, senki sem gondolná annak, ami. A 4 felvonásban pedig ott a "Suicidio!" - a végső kifakadás, a halálvágy, az iszonyatos veszteség felett érzett szomorúság, kifosztottság. És persze diszlnek Velence, a Palazzo Ducale, a Bocca dei Verita, a Fondamenta dei Schiavi, a Ca d'Oro, Giudecca sziget, a Canareggio-csatorna (említést tesznek róla), a regatta... Sok olyasmi találkozik össze, ami nagy érzelmeket éleszt bennem.
Van egy lemezem és egy DVD-m. Nehéz összehasonlítani őket, hiszen a látvány és a csak hangzás nem igazán összehasonlítható. A CD 1957-es felvétel, a címszerepben Maria Callassal. Amikor rögzítették, akkor hagyta ott a férjét Battista Meneghinit, és állt össze Onasissal. (Állítólag várandós is volt, de lehet, hogy ez csak pletyka.) Fantasztikus Gioconda, nagyon sajnálom, hogy nem maradt semmiféle rögzített mozgókép erről a szerepéről. Ekkoriban már nem énekelte szinpadon (nagy kár!), de ezzel a szereppel keltette fel a nemzetközi figyelmet 1947-ben, a veronai arénában, ahol beugróként debötált Olaszországban. Nagyon illik hozzá ez a szép, erős, de mégis magányosan küzdő nő. A hangja itt nagyon szép, talán a legkiegyenlítettebb, a felső regisztere alig éles a korábbi és később készült felvételekkel összehasonlítva. Lágy, amikor az édesanyához, vagy Enzohoz beszél, izzik a Laurettával közös duettben, és kétségbeesett az első felvonás végi áriában.
A DVD-n a szerepben Marton Éva énekel a bécsi Staatz Oper színpadán, 30 évvel később. Szerintem Marton egyik legjobb szerepe volt. Persze sokka keményebb figurát formál meg hangjával is, mint amilyen Callasé volt, de nekem így is hiteles, és ő is tud lágy lenni vagy reményvesztett. Ami a filmről lejön, az a hihetetlen prifizmus, ahogy a hírhedt díva alárendeli magát a produkció érdekeinek, vagyis a művészetnek. Tudatában van annak, hogy mndenki fontos, és az arroganciának előadásra már nincs helye. A meghajlások, egymásrapillantások, mosolyok sokmindenre engednek következtetni.
Enzo nem túl karakteres szerepét a lemezen Pier Miranda Ferraro énekli, szépen, de ennyi. A DVD-n Domingo túl becsületes és hősies, szeretnivaló Enzo-t alakít. Barnaba a lemezen Piero Capuccili, félelmetes Barnaba, de a bécsi előadást éneklő Matteo Manguerra A BARNABA. Könnyed, elegáns, gátlástalan: ilyennek írták meg (szerintem) ezt a figurát. A lemezbéli Fioretta Cossotto Laurettája nem valami szerencsétlen, gonosz férje tehetetlen bábját alakítja, hanem Gioconda (túlságosan is) méltó ellenfelét, akit ugyan szorítanak azok a korlátok, amelyek minden nőt gúzsba kötöttek, nem beszélve a társadalmi helyzeténem megfelelő viselkedést előíró normákról, azonban kontrolálja saját személyiségét - mégha ezt nem egyedül teszi is (férj, besúgók). Az 1987-es (?) előadás Laurettája (Ludmila Semtschuk) viszont egy erőlen, elég szerencsétlen asszonyt formál meg, ráadásul a jelmez is elég szerencsétlenül áll rajta. Ez szubjektív dolog, de el nem tudom képzelni, miért volt izgalmasabb Enzo számára, mint Gioconda. A felbőszült férjet Ivo Vinco, akkor még szerintem túlságosan fiatalon (mellesleg Cossotto férje) alakítja. Ámbár ki mondta, hogy Badoero idős. Mert kegyetlen az asszonykával? Ajjaj, vén f@szik legalább megbcsülik az asszonyt, ha fiatalabb. A DVD változatban Kurt Rydle, a Wagner basszus énekli a szerepet, néha kicsit bizonytalan, de összességében kiegyenlített hangon. A játéka viszont felejthető. La Cieca mindkét felvételen szép alt hangon énekel, a DVD-n Margerita Lilova kissé mesterkélten öreg.
Fischer Ádám vezényel Bécsben, a CD felvételen, a CD-n Votto.
Nem kéne "kritikát" írnom, nem is az, csak a gondolataim, nem kéne ilyesmit eröltetnem, na!
