Callas hangproblémái ekkor már bőven érzékelhetők voltak, különösen belépőjénél. Újra hallhatóak éles magasságai, amelyek a pálya elején megvoltak, de a zeniten sikeresen kiküszöbölte őket. De hamar rendbe jön, ahogy halad előre az egyébként nem túl bonyolult cselekmény. Imogenet hozzákényszerítik egy undok, bántalmazó halászhoz (ő a bariton). Ám felbukkan régi szerelme, aki épp kalózkodással keresi a betevőt, fellángol ismét a szerelem. Kalózt azonban halálra ítélik, de ő előtte leszúrja Imogene férjét, aztán megy meghalni. A végén Imogene megőrül, Callas csak úgy szórja a szikrázó koloratúrákat, itt már nincs hiba, gyönyörű a hangja, ilyen lehetett a csúcson is. Az operát amúgy tenor operának tartják, és nehéz megfelelő címszereplőt találni - miként ez a többi szereplőre is igaz. A végén a közönség tapsorkánnal ünnepli az istennőt, a többiek is szép sikert aratnak. Egyébként nem érdemtelenül. Számomra olybá tűnt, hogy ezen az estén méltó partnerei világhírű kolléga nőjüknek.
Megjegyzem, jobban szeretem az élő felvételeket, itt nincs manír, újrázás, csak a tudás van, zene, visszafojtott közönség, és a tapsban felengedő feszültség. Meg ami közte van, a mi életünk.
