
Sajnos az orgonaülésen ültünk, így a művésznő végig háttal énekelt nekünk (bár a ráadásban a Hamupipőke ária egy részét a nagy publikumnak háttal, felénk fordulva adta elő), de még így is lehetett érzékelni sajátos éneklési módját. A jellegzetes mimikából így kevés jutott, de a mozdulatait, ahogy a zene hangulatába beleélte magát – abból ízelítőt kaptunk. Nem mondom, ha többször volna alkalmam látni élőben, akkor még direkt érdekes is lett volna. Ja, és utáltam, hogy össze voltunk passzírozva! A mellettünk ülő rajongó fiatalember és a zene közbeni poénokat hangos kacajjal díjazó mamája is idegesítő volt – de az ötödik sorban is az lett volna.
Amúgy nagyon szimpatikus művészt láttunk. Mosolygott, hálás volt, örült az ünneplésnek, nekem nagyon közvetlennek tűnt – mindamellett vérprofi volt (pl. ahogy komolyan, néhány szóval megértette magát a zenekarvezetővel vagy épp a csellistával, és ahogy az utolsó szótagoknál „feltette” a mosolyt – és mindezt mesterkéltség nélkül! Gyönyörűek voltak a ruhái – a második rész vörös költeménye külön tetszést aratott (OK, az én stílusom Callas gardrobja, de akkor is!). Még valami: a sűrű, hullámos, fekete haja őszes volt! Miért írom ezt? Mert megengedi magának, hogy ne fedje el festékkel - szerintem ez is emberi nagyság valahol! Ő ilyen, és kész! Hány magyar celebecske tenne ilyet (férfiakat is beleértve)?
A hang: mivel háttal énekelt, tényleg kicsit távoli volt, de feltételezem épp ezen oknál fogva. És kicsit. A technikája tényleg bravúros, koloratúrái „ellenére” kiegyenlített, bársonyos mélységei vannak – valóban igazi mezzó! Ilyen lehetett Malibran – akinek egyébként a műsort ajánlotta. A program is azoknak a zeneszerzőknek a műveiből állt, akik Malibran kortársai voltak, sőt esetleg neki is (az ő hangjára) írták a műveket. Több zenekari, vagy hangszerszólós betét is elhangzott, szintén abból a korszakból. Ha kellett, gyönyörű, jól hallható pianokat énekelt, de a forte részeknél igenis odatette magát. Nem akar ő Giocondát meg Carment énekelni. A repertoárjához meg van hangja. Ő pl. tudja, hol a helye. Átszellemülten, éterien (de nem siránkozva!) énekelte Rossini Othelójából a Fűzfadalt, de igazából akkor lubickolt, amikor humoros oldalát is megcsillogtathatta. Johan Nepomuk Hummel dalában a koloratúrákkal jódlizott, de szellemes volt a Hamupipőke ária (ezt még a ráadásban is elénekelte újra), vagy a Malibran szerezte Ratalplan dal.
Frappánsan kéne befejeznem a beszámolót, álljon itt annyi, hogy ha már nem tudtam dedikáltatni a nem létező CD-met, akkor legalább igyekszem beszerezni, méghozzá Salieri albumot. (Jut eszembe, a Händel áriaestje – na, arra igen kíváncsi lettem volna…)