Na itt a tavasz, március az én hónapom. 2000. március elsejétől hetente kellett járnom CT-rea Margit Kórházba, a kislányom születéséig. Szimbiózisban voltam a természettel - a tavasz új életet hoz. Magabiztosabb voltam, mint az első terhességemnél, és már nem akartam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, csak most nagy a hasam. Odahaza lázasan készülődtem, takarítottam, festeggettem, átjártam Kelenföldre a kisfiamért az oviba, nézegette az utcai kirakatokat, egészséges kajákat ettem, kreatív magazinokat nézegettem, átvettem több francia nyelvleckét. Nem jártam dolgozni, már szeptemberben kiirattam magam, és nem hagytam, hogy a babavárás=semmittevés irigy csasztuskái megzavarjanak. És senki sem bánthatott. Sem a külsőm miatt, sem egyébért. Tiszteletreméltó nő voltam, aki épp kötelességét teljesíti. Perstze a buszokon nem siettek átadni a helyeket, de ez annyira nem izgatott. Kiegyensúlyozott voltam. Pedig nagyon magányos, jellemző mód bele is szerettem a dokimba, aki mégiscsak törődött velem, és emberséges szavakat kaptam. Bár ez utóbbi állítólag nem ritka jelenség, nem fogok magam előtt sem magyarázkodni. Bár qrv@ banális.
Ja, ezt mért is írtam? Talán mert azóta is ahhoz az önmagával és környezetével harmóniában élő asszonyhoz akarok visszatalálni, ami voltam akkor. Szóval képes vagyok arra, hogy olyan legyek. Elérjem azt az állpotot, amikor találkozik az a nő aki lenni szeretnék, és amilyennek látom magam. Ez azóta nagyjából egyszer sikerült, de csak nagyjából. Egy ausztrál férfi hozta össze a két "személyt". Ő olyan volt, mintha az a bizonyos másik felem lett volna - jellemző mód a világ másik végéről. Valahogy úgy éreztem, az ő szemével képes vagyok magamra tekinteni, és amit látok, az jó.
Tegnap persze beletapostak a nőiességembe, finoman jelezve, hogy nem vagyok - most konkrétan - Monica Bel.. (azt hiszem így írja az általam tisztelt feminista sztár a nevét). Hát télleg nem! De azért vannak fokozatok, és nyugodtan mondhatom, bőven benne vagyok 42 évesen is a közepében, ami azért egész megnyugtató. Félreértések elkerülése végett engem ne érdekel, hogy a férjem nem tart jó nőnek (örülnék, ha az a bizonyos egy engem kívánna), de az igenis sértő, hogy ennek hangot ad, ha kell ha nem kell (társaságban is, persze csak ily módon, amire ugye azt lehet válaszolni, hogy miért ne szeresse, ami szép). Én sose voltam olyan tapintatlan, hogy közöljem vele, mennyire odavagyok Ch-ért, az ausztrálért. Pedig nem szeretem a férjem. Persze tegnap megkapta, hogy van olyan, akit szexibbnem találok, méghozzá egy hétköznapi ember (azt nem mondtam, hogy jó messze van, legalább annyira, mint egy filmcsillag. Azaz mégsem. Ha itt élne, elérhető lenne. És nagyobb esélyem lenne nála, mint a férjemnek, mégha MB nem is lenne filmcsillag. Hú, ezt azért írtam le, hogy kikeseregjem magam. De ekkora tapló hogy lehetett! Ja, és még ő volt megsértve, amiért ezután keresztül néztem rajta. (Ha most valaki tanácsot akarna adni, hogy mondjam neki, ez milyen bántó, netán megalázó - mert az - akkor elárulom, hogy ennek hangoztatásába, érvekkel való alátámasztásába halálosan belefáradtam!) Na és nem fogja senki kitalálni: nem kért bocsánatot!