Miért van az, hogy ha valaki hosszú évek óta próbál a hely szokásaihoz és szelleméhez igazodni, szemlesütve tudomásul veszi, hogy ő a rangsorban az utolsó, ha szájuk íze szerint fogalmaz meg dolgokat, nem áll ki a gyermekeiért, amikor szapulják őket (na jó néha igen), és a féligazságokat elfogadja akkor is folyamatosan keresik a gyenge pontjait és bele is mártják a kést, ahogy kell. A hétvégén ez történt velem anyósoméknál, és ez még csak a nyár eleje. Én anyósom igazán tisztelem, megbocsátottam, amiért eleinte olyan ellenséges volt velem, alig szólok másoknak rosszat róla - akkor mért kell cserébe romos egóval hazajönnöm minden alkalommal?
Na ez miért van így? Mert elrettentő példa az ő élete: pont az, amit nem akarok élni. Mert megkeseredett a házasság taposómalmába? Mert élete őszén már nem csaphatja be magát? Mert szegény azt hiszi, hogy azt az életet élem, amit ő is élhetett volna?
Elismerem, ezke nem szülnek éppen pozitív érzéseket, megértem, ha ezt rám akarja vetíteni, annál is inkább, mert teheti: a kedves fia sose fog megvédeni, így abszolut szabad préda vagyok. És az áskálódó sogornőmről nem is szóltam még (bár most ő épp csendben volt). Ja, miért kell tűrnöm? Hát az a nagy helyzet, hogy momentán csak rá tudom nyáron a gyerekekt bízni, ráadásul ott a Balaton parton tényleg jobb helyük van, mint a városban. (Ők is másképp vannak kezelve - a jött-ment ribanc gyerekei.)
Tényleg olyan vagyok hétközben, mint egy terminátor - csak neki a napi csip-csupp feladatoknak, amit hoz az élet, elvégezni, jöhet a következő - és erre ahelyett, hogy feltöltődnék, ott szívok!