Kislányként is magányos voltam. Akkor is azt éreztem, hogy nem tudja senki valójában, hogy én teljesen más vagyok, mint aminek az hisz, aki velem foglalkozik. Illetve majdnem mindenki. Később gondoltam, hogy persze, hoszen van az igazi én, meg a külvilágnak szóló én, és mindenki azt mutatja amit akar, és azt rejti el a kitudódott dolgokból amit jónak lát, és persze amit tud.
Az általános iskolai osztályfőnököm jó pedagógusnak tartották, amolyan gyerek centrikus tanárnak. Tényleg, folyton próbálta elterelni a gyerekeket a rossz útról. Amennyire emlékszem, egyszer sem sikerült neki. Látszólag az én sorsomat is a szívén viselte, valójában hamar feladta, hogy megtalálja a kulcsot hozzám.
Tele vagyok (jogos) sérelemmel iskolás és gyermekkoromat illetően. Tudom, hogy minden szülő és pedagógus, sokszor a legjobb szándékkal követ el hibákat. Most látom a fiam: hozzá sem találnak kulcsot. Elkönyvelik rossztanulónak, alkalmatlannak. Nekem kell erősítenem, hogy ez egyáltalán nem igaz. Ha annak idején komolyan mellém áll egy felnőtt! Aki mellém állt, nyilván a saját problémái miatt elfordult tőlem - vagyis inkább nm volt energiája rám. Aztán eltávolodtam tőle, mert azt gondoltam, méltatlan vagyok hozzá. Ha kudac ért, pédául fél év után kihullottam a tanárképzőből, akkor a reakcióm az volt: persze, mert rossz tanuló voltam, íme a bizonyíték: alkalmatlan vagyok elmélyültebb szellemi munka végzésére. És hányszor előjön ez az érzés azóta is - hiába a következő főiskola jó eredményei, a műveltség, amit 41 év alatt összeszedtem: én egy alkalmatlan vagyok.
Ennek a kis önsajnálkozásnak (hú, de igazságtalan ez a kifejezés) az apropója, hogy megkeresett egy régi iskolatársam hogy mi van velem. És nincs valami nagy kedvem válaszolni, pedig ő a legszimpatikusabb valamennyi volt általános iskolai osztálytársam közül.
Néha csodálom, miért nem omlok szépen össze, akkor egy rövid időre kiszállhatnék és talán volna időm rendezni a soraimat. Vagy ez teljesen normális, hogy az életem mások reakcióira adott válaszok sorozatából áll? De az én életem, nekem elviselhetetlen! Hagyjuk ezt a "másnak sem könnyebb" okosságot! Meg az "előre nézz, hagyd magad mögött a múltat" f.ságot! A múltam az az én részem. A köldökömet sem dobhatom el, pedig már semmi szükségem rá. Szerintem azok mondanak ilyeneket, akik nem mernek magukkal szembenézni. Általában azok mutatják nagyon erősnek magukat (náluk erős=jellemes). Pedig igazából ahhoz kell erő, hogy szembenézz magaddal. De gyanítom, ez 100%-ig senkinek sem sikerül.
