A fejezet címéhez méltó történések.
A kutyám a végét járja. 15 éves, és megsérült a hétvégén, most alig tud a parkettán felállni, fáj a hátsó lába, és a 4. emeletre igen nehezen ér fel. A ház liftje hónapok óta kész van.
Itt jön a következő: a lakók reklamálják a férjemnél - jogosan - hogy miért nem üzemel még mindig. Ő ugyanis az egész műszaki ellenőre a ház részéről. Az egyik reklamáló a szergény szomszéd nő, aki az építés ideje alatt a decemberi hidegben naponta súrolta ingyér a gangot, hogy ne kelljen a takarítónak + pénzt adni ezért. Karácsonyra neki köszönhetően lett tip-top a ház. Na, szerencsétlen eltörte a térdét hétvégén, alig tudott felbicegni, és a férjem meg leugatta őt is, meg a férjét is, hogy okoskodni azt tudnak, miért nem tesznek valamit, amikor én továbbítottam a panaszaikat, elkezdett ordítani, hogy milyen hálátlanok, pedig az igazság az, hogy elvállalta a megbízást, ez azért egyfajta kötelem, és mint műszakinak, egyébként is neki illene felhívni a kivitelezőket, hogy tárgyaljanak a szükséges dokuk megküldéséről. (Naná, hogy nem küldik amig a ház nem fizet!) Csak hát ő olyan elfoglalt, hogy csak a túlvállalt munkájára van energiája, és amiért megosztjuk a gyermekekkel kapcsolatos tennivalókat - pardon, ő is résztvállal - úgy tesz, mintha helyettem végezne el valamit. Nos én is dolgozom 8 órát, a város másik végén. (Példának okáért ő csak 10 percre van az irodától.)
Na, ezek után kicsi fiam ellenőrzője telis-teli van egyesekkel, zömmel mert nem csinált házit, inkább fociösszefoglalókat nézett helyette, és most ugrott a görög útja. Pedig figyelmeztettük hónapok óta folyamatosan, kérdeztük, könyörögtünk - ez a vége. Sajnos ebben egyet kell értsek a férjemmel, pedig a szívem megszakad a pici fiúért!!!
Hab a tortán: megjött! (Jó sokára, már féltem, hogy elkezd kimaradni - picit korainak tartanám.)
