Túl vagyok a vasárnapi családi ünnep megrázkódtatásain, most valami számla félreértés miatt görcsölök a munkahelyemen.
Szóval szomorú releváció volt vasárnap. Szegény, vidéki rokonnak éreztem magam a saját anyámmal és testvéreimmel mellett. Ami persze ilyen rossz házasságban élve nem is csoda! Anyám barátja nem mulasztott el néhány látens megalázó gesztust megtenni, a kitartott kurva húgom a mi (másik húgommal) kikuporgatott Wille Frey ajándékunk mellé (amelybe kegyesen ő is beszállt) átadtak az olasz hapsijával egy valódi Hérmes selyemsálat. Mert ők még külön... Akkor mi a f...-nak szállt be ő is? Azon a 13 ezer forin részen még bírtunk volna osztozni. De ő olyan rendes volt, kisegítette a csóró nővéreit, akiket 40 éves korukra bedaráltak a hétköznapok: ők, az elhanyagolt nők. Egyébként is tiszta felvágás volt részéről a "party". A szokásos üzenet: néézétek, ez vagyok én, egy luxusnő! Hogy potenciálisan s két testvérem is az lehetett volna? Kit érdekel, nézzetek és irigykedjetek. És irigykedünk is. Persze erről csak itt írkálok, mert nem túl elegáns dolog irigynek lenni (felvágni persze az!). Mindenki ott kering körülötte, hátha jut egy kis fény nekik is: valami morzsa. Ők beérik. Hiába na, örülni kell a kis dolgoknak is! Csak hát az az érdekes, hogy mi nem ebben a szellemben nőttünk fel. Mert mi jut belőlem másoknak? Látszólag szárazség, por, melankólia - pfuj, meneküljünk az ilyentől! Felszínen ez van. Pedig ne higyje senki, hogy valami szürke, idősödő asszony vagyok! Én is szeretem a luxust, van érzékem az élet kellemetes dolgai iránt, csinos küsőm van, imádom a szép ruhákat, és még izgalmasnak is tartom magam. De ezt leheet, hogy csak én látom így. Sajnos a családi összejövetelek után gyakran érzem ezt. És más sem látja meg bennem a szépet, a különlegeset, ami kevesekben van. hiszen mindenki különleges. Néha még szép is tudok lenni, ha valakinek van rá szeme. mert előfordult már! És akkor istennő voltam, mint ahogy Magdaléna az André Chénierben énekli. Jaj, csak lássam megint magamban a jót én is. Ne mástól várjam. Mondjuk a férjemtől nem várom, mert ő kisebbségi érzésben szenved. Ő senkinek akar látni, mert akkor ő úgy érzi, nincs legalul. Az igazság az, hogy válni készülök, csak nehéz belekezdeni. De ok bizonyosan lesz, nem is sokán. Disznóság, de arra várok, a casus bellire.
De most munkára fel, mindjárt itt a főnökség, és el kell magyaráznom, hogy hiába léptek a levelezésembe, mert faxon küldtem el a számlákat.
