Tegnap megnéztem az André Chéniert az Operában. Vegyes hatások, az előadás élvezetéből jókorát levont a férjem kinlódása, amiért együtt kell velem megjelenni valahol - úgy ültünk ott mint két idegen, akik ráadásul nem is túl szimpatikusak egymásnak. Ráadásul fáradt is volt. Én is jó előre tartottam már a közös operába menettől - na nem baj, még egy közös Elektra, aztán szerintem kifújt. Persze ezt már sokszor megígértrem magamnak!
Az előadás: vártam a szerepben Sümegi Esztert, aki nem is okkozott csalódást. Tavaly, a bemutató környékén vele álmodtam, hogy ő lesz az ideális Magdaléna. Előtte meglehetős fenntartásaim voltak vele kapcsolatban. A művészetét értékeltem, de álszentnek tartottam, nyomulósnak, és különösen visszatetsző volt számomra,amit Wendler Attiláról ama botrányos Tosca után nyilatkozott. (Ami persze emberileg érthető!) Nos, lehet, hogy ezek mind így is vannak, de a tegnapi alakítás után mindent megbocsátok neki! Jól hozta a környezetére fogékony, de naív kislány figuráját, akit a történelem vihara érett nővé tett. A Mamma morta áriájába ezt mind sikerült belesűrítenie. Gyönyörűen énekelte! Ez volt eddig a legjobb alakítása!
Méltó partnere volt Fekete Attila, aki a Karnyóné ficsúrja után most egy fennkölt személyiséget alakított. Perfekt hangokkal, kitűnő színészi megformálással, mind megjelenésével hitelesen hozta a költőt.
Gérard nekem afféle női Giocconda volt - először dühödt féltékenység, aztán a megbocsátás, a szerelmesek segítése. Annyira meghatja az igaz és meghitt érzés két ember között, hogy ő maga is igényli, hogy oklyan tisztává váljék, mint amazok érzése - még akkor is, ha ezen, épp e két ember miatt kívül is reked. Vágyja, hogy részese legyen, de miután világos számára, hogy ez nem lehetséges, legalább a szerelmesek magasságába emelkedik. A különbség Ponchielli hősnője és közte annyi, hogy itt ő az aki megmenekül, és a pár hal meg, míg Giocconda esetén pont fordítva. Persze - ahogy búcsúzásul ő is énekli - a halál megváltás lenne neki, vágyja André és Magdaléna végzetét. Csalódott mint szerelmes, csalódott eszméiben, semmi nem maradt neki, csakhogy utoljára jót cselekedett. Busa Tamás hibátlanul énekelt, bár néha kissé teátrális volt, de az utolsó két felvonásban azt hiszem nagyot alakított. Monológja különösen emberi volt.
Tetszett még Simon Krisztina Bersije (szép hang és külső, kb. 3 éve a szegediek Végzet vendégjátékában láttam, mint Preziosillát, akkor felejthető volt). Balatoni Éva Madelonja szép lett volna, de amilyen magabiztosan indult, sajna a legmagasabb tartományban nem csak hogy bizonytalankodott, de nem ment neki. Keveset látni az operában, pedig koncerteken neves partnerekkel énekel. Többet kéne szerepeltetni! Hangilag és alakításban még Cseh Antal Roucher-je méltó említésre. A többieket hagyjuk. Volt egy-két borzalmas, megengedhetetlen, őket nem is említem inkább.
Nem véletlen, hogy a Chénier nem egy gyakori darab a világ operaszinpadain. A cselekmény, a személyek kibontása hektikus, maga a címszereplő sem árnyaltan megírt figura. A sok szereplő miatt eleve nehéz kivitelezni, mind anyagilag, mind szereposztás szempontjából nagy terheket ró egy szinházra. A tömegjelenetek változóak - van köztük hatásos, meg egy csomó felesleges. Balettbetétről nem szólva - az minek kellett a verizmo korában? A végén ünnepelhették volna tovább is az említett szereplőket, mert ők megérdemelték volna.
