HTML

Mélisande gyűrűje

"Golaud sírdogáló lányra lel egy sűrű erdőben. Magával viszi nagyapja várába, és feleségül veszi. Mélisande sokat van együtt Golaud testvérével, Pelléasszal. Egyszer Mélisande sokáig játszadozik a férjétől kapott jegygyűrűvel, amíg egy mély kútba ejti. Golaud szívében fokozatosan felébred a féltékenység öccse iránt. A gyűrű elvesztésének nagy jelentőséget tulajdonít. Pelléas hosszú útra készül, arra kéri Mélisande-ot, találkozzanak még egyszer, hogy elbúcsúzhassanak. Golaud kilesi őket, és megöli Pelléast. Mélisande megszüli gyermekét, de haldoklik. Golaud még most is arról faggatja, szerette-e Pelléast. Az asszony csak annyit tud mondani, hogy ártatlanul szerették egymást, majd örökre lehunyja szemét."

Címkék

címkék

Friss topikok

  • almonda: De klassz lehetett! Kár, hogy nincs sok ilyen. S nem csak deLux szinten lenne jó... hanem olyan e... (2010.02.03. 18:42) Behavazott Nagykörút, forrócsokival
  • lilja4ever: @Mélisande: olyan sótlan és unalmas a tanárnő, hogy kész szenvedés volt végigülni. Semmi nem marad... (2010.01.08. 00:42) 16 Akciónap a Nők Elleni Erőszak Ellen
  • Mélisande: Ez jó! Nem is tudtam, hogy feldolgozták Legjobb lehet feliratozva, hallgatni hozzá a pattogós finn... (2009.10.05. 12:12) Veijo Meri: Manilakötél
  • szamárfül/pável: enyém az öröm :) (2009.08.06. 00:19) 3 skandináv regény
  • Mélisande: :) Azért látom, Te is kialakítottad az attitűdöd Izlanddal kapcsolatban:) Úgyhogy nem magyarázkodo... (2008.10.15. 13:23) Izland nagy bajban van

Szerzők

Fidelio

2008.10.08. 14:53 Mélisande

A kíváncsian várt Fideliora tegnap hulla fáradtan, kifacsarva ültem be. (Stresszes volt az ofiszban, de megoldottam.) Az olvasott kommentekből kissé negatívnak jött le. Mindjárt a nyitány ("Fidelio-nyitány" - jobban szeretem, mint a híres "Leonora-nyitányt") kissé gáz volt a kürtösök miatt de a végére persze belemelegedtek. Modern, négyszintes szinpadkép - ok. Marcellina és Jacquino a színen, felül a széttárt karú Krisztus/Florestán, lent Leonora kapaszkodik a díszletbe. Aztán Krisztus el, visszajön katonaruhába, na innen világos, hogy ő Leonora szenvedő énje. Speciel én nem azonosítom Leonora szenvedéseit Krisztuséival, de ízlés dolga - mindenesetre nem a vallásos érzelmeim miatt, mert akik ismernek, tudják mennyire antiklerikális vagyok. Egyszerűen csak másfajta szenvedésnek gondolom. Fischer nyilatkozta a Bartókon, hogy a darab a házastársi szerelemről szól, de ez Beethovennél az emberiség iránti szeretetet szimbolizálja - ezért hát Jézus? Az olcsó szentképekre utaló formavilág nem zavart, noha az én rokonaimnál is láttam faluhelyen ilyet (el is kápráztatott rendesen).

És ha már szimbóleumok: túl sok volt belőlük - a kevesebb több lett volna. Az egy dolog, hogy agyilag nem tudtam úgy fogni, ahogy kellene, de szerintem pihenten is megfejthetetlen lett volna sok dolog. Főleg annak, aki nem jár be minden második előadásra! Itt is érvényesül a kevesebb - több elve. Anno az Elektrán napokig morfondíroztam, fel voltam dobva, de most inkább zsong a fejem, semmi kedvem értelmezni! Ez alapvetően egy statikus darab, amit indokolt mozgalmasabbá tenni (ilyesmire Kovalik is hivatkozott az Opera Magazinban, és egyetértek vele). De: szerintem attól még meg lehetett volna hagyni ezt az időnkívüliség hangulatot, mert ez adja a mű karakterét. Másrészt persze ott van Marcellina története - ő egy buffa figura, de nem kimondottan a feszültséget akarja oldani, avagy bemutatni, hgy az élet bizony "odakünn" megy tovább - ma sincs ez másképp. (Az egyébként meglehetősen igényes - és drága - műsorfüzet utal is a napjainkban több százezer igaztalanul fogvatartott emberre, akiket senki sem kutat fel, inkább beül és megnéz mondjuk egy róluk szóló darabot.) Igen erre föl volt a sok jövés-menés, hogy attól még kint zajlik az élet, babakocsit tologatnak, buszra várnak, stb. Értem, értem, csak sok volt a statisztából, színből, mozgásból...

Szájbarágós volt viszont a guantanamói őrök és római katonák őrségben, rendvédelemben történő szerepeltetése, a Pizzaronak vakon engedelmeskedő gyerekkatonák szerepeltetése. Szintúgy a ruhát cserélő rabok/börtönőrök. 1. rab (Boncsér Gergely) fogolyként énekelte rövid dalát volt, a második rab (Sárkány Kázmér) viszont börtönőrként nézett szét aggódva. (Hoppá, egyfajta cinkosság volt köztük?) Legjobban pedig a földszinti sarokban álló vagy épp bánatosan földön kucorgó Leonora zavart. Ott énekelt, míg Fidelio fent tette amit épp kellett. Pl. Rocco szólt Fideliohoz a 3. szinten, de lentről jött Leonora válasza. Nem rossz a megkettőzés ötlete, de éneklés szempontjából zavart. Aztán a végén, mikor Leonora leleplezi magát, akkor eltűnik a pandan, de úgy tűntetik el, hogy Pizzrro őt leszúrja (eddig követhető), aztán feltámad, immár Krisztusként - na ez minek, mi lesz vele, hova lesz???

A végén a happy kórust megint nem tudom hova tenni. OK, ünnepel az emberiség, kiszabadultak a rabok - megért már egyszer-kétszer az emberiség ilyesmit, de odalent Leonora és Florestan unott arcal énekelnek, ők nem ünnepelnek, a végén pedig a magányos, elegáns tartású asszony vonul el, ő már mindent megélt mindent tud, de atán lemegy a színről és mindenki happy. Az érthető szimbólumok elvesztek itt is a számomra értelmezhetetlen tömeg jelenlétével. Most meg ne kérdezze valaki, hogy na de akkor hogy kellett volna, mert fogalmam sincs.

Pozitív volt, hogy a végén viszont nincs fagylalt, jó a cukorka is alapon összejön Marcellina és Jacquino. Mert Jaquino (Fekete Attila) erőszakos, zaklató fazon volt, nyilvánvaló (korrekt alakítás volt, bár itt talán kissé ármánykodóra, azaz túlontúl negatívra vették az egyéként nemm rossz szándékú bunkó figuráját), hogy Marcellina (Váradi Zita) nem ilyenre vágyott, és miután tudatára ébredt, mi fontos egy társaban neki (pl. aki megadja neki a választás lehetőségét, vállalva az ezzel járó rizikót is), alig hiszem, hogy visszafogad egy "ki az úr a háznál" típusú pasit. (Váradi Zita nagyon üdítő volt a szerepben, eddig asszem csak Pásztorfiúnak láttam a Tannhäuserben. Örülök, hogy most is lehetőséget kapott. Ez a szerep jobban áll neki.) Más hozzászólókkal ellentétben nekem nagyon is tetszett Friedemann Kunder Roccoja. Hangilag korrektnek tűnt (talán néha kissé halkan szólt), alakításban egy egyszerű, de emberséges, életet jól ismerő figurát hozott. Perencz Béla (Pizzaro) és Bretz Gábor (Miniszer) tetszettek, magabiztosan énekelt mindkettő, színészi játékuk is jó volt. Thomas Moser egyszerűen nem bírta Florestan nehéz szerepét, és én Szabóki Tündétől (Leonora) sem voltam oda. Szabóki bírta szusszal, de időnként hamis volt, időnként túlságosan éles. Szegényt mondjuk sajnálom, mert ezzel a sarokba állítással egyszerűen megfosztották egy parádés alakítás lehetőségétől. Ja, és ne feledkezzek meg a néma szereplőről, aki Fidelio volt: Horvát Virgil. Hatalmas bravot neki! Fischer Ádám tette amit tudott, nem is akárhogy - bár én ezt sajnos nehezen tudom megítélni. Alázata a mű és a közönség felé azonban szivet melengető volt.

Összességében nem volt ám rossz az előadás, csak kissé csalódott voltam, nem kellett volna ekkora várakozással odamenni.

A végére egy kritika, ami jobban beszámol a Fidelióról, mint én, és nyilván sokkal objektívebb.

www.fidelio.hu/visszhang.asp

Szólj hozzá!

Címkék: opera

A bejegyzés trackback címe:

https://melisandegyuruje.blog.hu/api/trackback/id/tr74703438

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.