HTML

Mélisande gyűrűje

"Golaud sírdogáló lányra lel egy sűrű erdőben. Magával viszi nagyapja várába, és feleségül veszi. Mélisande sokat van együtt Golaud testvérével, Pelléasszal. Egyszer Mélisande sokáig játszadozik a férjétől kapott jegygyűrűvel, amíg egy mély kútba ejti. Golaud szívében fokozatosan felébred a féltékenység öccse iránt. A gyűrű elvesztésének nagy jelentőséget tulajdonít. Pelléas hosszú útra készül, arra kéri Mélisande-ot, találkozzanak még egyszer, hogy elbúcsúzhassanak. Golaud kilesi őket, és megöli Pelléast. Mélisande megszüli gyermekét, de haldoklik. Golaud még most is arról faggatja, szerette-e Pelléast. Az asszony csak annyit tud mondani, hogy ártatlanul szerették egymást, majd örökre lehunyja szemét."

Címkék

címkék

Friss topikok

  • almonda: De klassz lehetett! Kár, hogy nincs sok ilyen. S nem csak deLux szinten lenne jó... hanem olyan e... (2010.02.03. 18:42) Behavazott Nagykörút, forrócsokival
  • lilja4ever: @Mélisande: olyan sótlan és unalmas a tanárnő, hogy kész szenvedés volt végigülni. Semmi nem marad... (2010.01.08. 00:42) 16 Akciónap a Nők Elleni Erőszak Ellen
  • Mélisande: Ez jó! Nem is tudtam, hogy feldolgozták Legjobb lehet feliratozva, hallgatni hozzá a pattogós finn... (2009.10.05. 12:12) Veijo Meri: Manilakötél
  • szamárfül/pável: enyém az öröm :) (2009.08.06. 00:19) 3 skandináv regény
  • Mélisande: :) Azért látom, Te is kialakítottad az attitűdöd Izlanddal kapcsolatban:) Úgyhogy nem magyarázkodo... (2008.10.15. 13:23) Izland nagy bajban van

Szerzők

Velencei pillanatok

2007.08.19. 11:04 Mélisande

Régóta készültem Velencébe. Rengeteget olvastam róla, ennyire még egy utazásomra sem készültem fel. Még Izlandra sem - bár a témában meglehetősen kevés irodalom állt rendelkezésemre.

Már Trevisoból a táj, a mocsaras Veneto! Mestre, ahol megáll a busz! Na, tényleg ronda, és csak úgy okádják a mocskot a gyárkémények!
Aztán végre a Ponta Libertate, keresztül a lagúnán, látni a jelző cölöpöket, sólepárlókat (ha ugyan azok!).
Aztán a városszárazföld felöli széle, ahogy megpillantottam a júliusi alkonyban. Leszálláskor óriási pára csapott meg. tömeg, vidám emberek. Galog megyünk a Canareggio városhatodban található hotelbe.

Késő van, és csak egy rövid sétára futja. Veszünk egy fagyit - én pisztáciásat, a lányom mentát, eben csoki darabkák is vannak - tisztára After Eight! És milyen finom, pdig csak egy utcai kommersz fagyis! Azonnal olvad, szóval ez igazi, tradicionális fagyi! Leülünk egy lépcsőre a Canareggio-cstorna partján, utána - horrible dictu - a csatormában lemossuk ragadó kezeinket. Aztán kisétálunk a Canale Grande-ig. Közben a kislányom nem győzöm elhúzkodni az álarc árusoktól.

Másnap reggel arra ébredek, hogy kofák húzkodják kézikocsijaikat az ablakunk alatt. Mint kiderült, a szálloda utcája - a feltöltött egykori rio - a helyi piac is egyben. A mi szobánk egy csendes miniátűr térre, vagy inkább sikátor öbölre néz. A fürdőszobaablak is. Imádom, hogy szélesre lehet tárni, és fény ömlik a tágas fürdőbe! Otthon lichthofra néz, sötét és sose nyitjuk ki, a fürdőszoba pedig kicsiny - bár elég mutatós.
Az izgalomtól már nem tudok aludni, élvezettel hallgatom a sirályokat, és tervezgetem a napot. Velence olyan különleges, nemes - vajjon mit illik felvenni, hogy méltóképp mutatkozhassam be neki én is? Nos nagy a meleg, semmi extra nem kell - csak úgy, mint bárhol a túristák. Oroszok nők: kikenve-kifenve, Pradában, divatcipőben. Ázsiaiak: kiknve-kifenve, designer rongyoban, kényelmes cipőben. Skandinávok, németek, franciák, ausztrálok: kényelmes cipő-ruha, semmi smink, bevizezett haj.
Iszonyú meleg van, és borzasztó tömeg, de a város így is elvárázsol. A vaporettón már érzem a triviális Velencét, amely mindenkiben kialakul, ha csak egyszer is hallot róla: paloták, vizitaxik, gondolák,úszó züldségkereskedők, rendőrségi motorcsónakok, elgáns szállodák magánkikötői...
Így elsőre úgy tűnt, reménytelen követni a Panoráma városok sorozat Velence utikönyvének rajzait, amely a Canale Grande majdnem öszes épületét sorraveszi, jól felismerhető rajzokkal, megszámozva, és rövid ismertetővel a megfelelő helyeken.
Mire elérjük a San Marcot, legalább 40 percet hajózunk. Mikor kikötünk, még jön egy szörnyű rész: átverekedni magunkat a bazársor tömegén a tűző napon. gyorsan hideg ásványvizet iszunk, így kibírjuk azt a mintegy 200 métert a piazzaléig. A kávézók és kicsiny galériák, ékszerüzletek árkádjai pont olyanok, mint elképzeltem, és még tömeg sincs. Aztán kint galambok tömegébe és mgáruskba "botlunk" - persze muszály eledelt venni, és meglepően jól elszórakozom én is a madáretetéssel. Vicces volt, ahogy a fejemre meg a kezemre szálltak... Kislányom feltette a velencei maszkját, úgy csalogatja magához  galambokat - nagyon szép! Tűz a nap, végre sikerül rávennem, hogy menjünk a Palazzo Ducale felé.

Végigálljuk a sort a bejáratnál, szerencsére hamar bejutunk. Viszont le kellett adni a hátizsákom, és én marha, bent hagytam az utikönyvem! Úgyhogy onnan tudtam csak, hol járunk, hogy némely helyiségben odaverekedtem magam a feliratok közelébe. Azért így is üdvözültnek érezhettem magam attól, hogy hol járok éppen. A Tanácsteremben próbáltam a régi metszetek alapján elképzelni, milyenek is lehetett, amikor zsúfolva volt nobilékkel. Aztán a hatalom termei után a hatalom bugyrai jönnek - Sóhajok hídja, majd a börtönök. Ez utóbbiról Casanova emlékirataiban bővebben - egyszer majd beleolvasok. Legalább két órát bolyongtunk bent.

Mire kiértünk, tűzött a nap és megéheztünk. Rettenetes a tömeg a San Marco környékén, iszonyat, brrr..., és a meleg! (Viszont nincs kosz!) Veszünk két szelet pizzát meg két üveg hideg San Benedettót, és keresünk valami helyet, ahol nyugodtan, árnyékban bekaphatjuk, amit vettünk. Na, ez nem könnyű! Végül egy rioba torkoló calle végébe, víz felé lógó lábakkal a földön ülve ebédeltünk.

Utána irány a Fenice opera, csatornákon, sikátorokon, hidakon, udvarokon át. Itt már oszlik a tömeg. Látjuk a házat ahol Mozart szállt meg, mikor gyermekként itt zenélt. Végre eljutunk egy kis térre, ahol a térkép szerint az operának lennie kell, s ingerülten lerogyunk egy lépcsősorra. Itt kéne lennie! Leánykám hulla fáradt, aztán rájövök, hogy a Fenice lépcsőjén csücsülünk. Kicsit fujtatunk, aztán bemegyünk. Győnyörű színház! Néhány éve két munkás leégette, mert nem készültek el időben, és feéltek a balhétól. 2004-ben adták át, hosszas felújítási munkákat követően. Próbálom felidézni Maria Callast, amit mondjuk a Kalózt énekli. Az Opera Shopban rengeteg vele kapcsolatos kiadványt lehetett vásárolni - pl. a titkos receptjeit, de akár a helyi újság reprint számát valamelyik - vélhetően a Traviata - sikeres előadása után. Vesztemre a szállodában hagytam a bankkártyám, pénzt pedig keveset tettem aznapra be, így semmit nem tudtam vásárolni.

 

Aztán irány haza, a Ponte dell' Accademia vaporetto állomáshoz. Útközben megállunk egy kicsi barokk templomnál - majd utánanézek a nevének - ahol régi, pl. XVII. századi hangszerek voltak kiállítva.

Este megvacsorázunk a szálloda közelében. Az utca egykoron csatorna volt, csak feltöltötték, így lett rio terra. Amit eszünk, nem valami csúcs, kislányom ráadásul olyan fáradt, hogy enni is alig tud. Még egy fagyi és alvás. Szó ami szó, én is fáradt vagyok. Azért még nézegetem kicsit az utikönyveket.

 Reggel aztán a szokásos taliga zörgés, sirály rikoltozás - de én imádom. És hát már hatkor nagyon meleg van. Komolyan sajnálom azokat, akik a szárazfüldről járnak be és erről lemaradnak! Vagy - amit még sokan csinálnak - hogy valamelyik nyaralóhelyről - pl. Jesoloból - "átugranak" egy napra kirándulni, és kipipálják, mondván, hogy mit lehet ott egy hétig csinálni. Mit is? Pl. - immáron elegendő készpénzzel - visszamenni a Szent Márk térre, és felmászni a Campanillébe. Persze ahhoz, hogy láthassak is valamit, folyton az emberek feje fölé kéne ágaskodnom, a kislányom ezt meg nem is tudja a maga 7 évével megtenni. Az egyes ablakoknál kivárható, hogy a nézelődők odébbmenjenek, és akkor gyönyörködhetsz a panorámában, feltéve, ha jó az idő. Nekünk szerencsénk van, tényleg szép a kilátás. Csodás pl. a rengeteg kémény! Kitt-katt, egy-két kép, és séta odébb.

Mi a Rialto melletti piacokra megyünk. Sajnos már dél van, az árusok zöme el, de így sem rossz. Korán kéne kijönni, egyébként is kíváncsi lettem volna, milyen a kora regggeli Velence, de a leányt nem lehetett egyedül hagyni a szállodában. Pedig imádom a kora reggeli sétákat egy idegen helyen! Szóval a halaknak csak a maradékait leljük, sirályok  (hatalmasak!) őrzik őket nagy zajjal. Azóta sokszor elképzelem magam amint a Bosnyákon vásárolok (pedig annak is van hangulata!), hogy éppen az Erberián nézelődök és egy velencei asszony vagyok.

 

 

 

 

 

Na persze nem ez, hanem mondjuk egy elszegényedett nobile, esetleg egy titokzatos idegen. Hm.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kavargó forgatag a környező utcákban. A Rialtó hídtól távolodva ritkulnak a gagyi árusok, és egyre több az elegáns üzlet. Leülünk egy árnyékos bisztró-szerűség elé, és sokáig pihenünk egy két szendvics és hideg ásványvíz társaságában. Rágyújtok, és közben figyelem a szomszéd asztalhoz telepedő harsány, kövér, verejtékes amerikaiakat. Valahol olvastam, hogy a szép látvány megszépíti még a tömegesen zarándokoló túristák arcát is. Ha az övéket nem is szépítette meg, de valahogy én mégis szerettem őket, mert egy valamiben hasonlítunk egymásra: mindnyájan kíváncsiak voltunk Velencére!

Még elszaladunk a szálloda közelében található Ghetto-hoz, ami mára egy pici, csatornák által övezett sziget + néhány sikátor. Kóser vendéglők, kegytárgy boltok, stb. Érdekes. Brooklyni túristák, néhány ortodox megjelenésű őslakos, rendőr térfigyelővel a tér közepén.

Este felé kihajózunk a Lidora. (Nem tévesztendő össze Lido di Jesoloval). Előtte veszünk az utcánkban található piacon koktél paradicsomot, valamint egy kedves boltosnál sonát, sajtot, bort, egy péknél kenyeret és pisztáciás zöld velencei édességet. Piknik kosár gyanánt a Decatlon kislabda-méretűvé gyűrhető orkán szatyra szolgál. Kint az első kiválasztott helyen az úszómester kéri, hogy ha hosszab időt szándékozunk ott tölteni, mint egy úszás, akkor menjünk 100 méterrel odébb mert az a szabad strand. Megköszönjük a felvilágosítást és szedelődzködünk. Kissé koszosabb helyre érünk, de azért OK. A víz MELEG, én este 7 után is még lepirultam. Sok a kisgyermekes túrista, sekély a víz. A szigeten furcsa, hogy autók és buszok közlekednek, na meg persze robogók. Amúgy olyan érzésem van, mintha Opatiában lennék. Gyönyörűek a villákhoz tartozó kertek. Szóval van a lidói életnek is van egy hangulata. Kíváncsi volnék, milyen lehet egy esős januári napon?

Újabb reggel, már hajnalban be kell kapcsolnom a klíma berendezést. Első célpont a Ca d'Oro. Meg kell vallanom, a belseje nem kis csalódást okoz! Képek szobrok, plasztikák, gobelinek - de én egy berendezett palotára számítottam. Tudom, van belőle több is Velencében, de mégis - talán ez a leghíresebb palota. Persze az, hogy kiállhatsz az erkélyére, az mindent megér. Érdekesség: odakünn 40 °C, de sehol egy klíma! Azt használják, amit már 2000 éve: jól elhelyezett árnyékolókat, megfelelő huzat kialakítását, gondosan tájolt nyílászárókat. Igaz, így csak 8-10 fokkal érezni kevesebbet, de az nem kevés, ráadásul környezetbarát és majdnem ingyen van. A reneszánsz (vagy velencei gótikus?) kert szép, hanem a vizikapuról nyíló fogadóhelyiség mozaikjai! Arra nincs szó, az csodálatos, csodálatos! Kicsit hepehupás a vízbetörésektől, de egységesen megmaradt. Na ez már megadja a palota hangulatát!

Kimegyünk a Strada Nuovara - még az osztrákok alakították ki néhány háztömb lerombolásával. Azt írják az utikönyvek, hogy ez egy olyan utca, ahol helyiek vásárolgatnak, az ő szükségleteiket látják el a boltok. Persze nem, főleg túristákra épít, ami nem csoda a Canale Grande és több híres palazzo közelében. Innen veszünk irányt a Canareggio hatod belsejébe, egészen ki a Fondamente Nuove-ig. Innen indulnak a vaporettók Murano szigetre. Persze, míg elérjük gyalogosan, átszelünk néhány riót, látunk ezt-azt, a túrista viszont egyre kevesebb - kihalltszanak a konyhából a hangok, szobából a kisbaba sírás, edény csörömpöl, ruhák száradnak, gondola javító műhelyek munaka zaja hallatszik.

Murano felé hajózva látjuk a temető szigetet - hátbotzongató és fennséges. A vízben egy szoborpár, a temető felé néznek és mutatnak. Mit is fejez ki az arcuk? Félelmet, kétsébeesést, bánatot és belenyugvást is egyszerre.

Aztán Murano. Séta a csatornaparton - azért másabb min Velence. Szép, elegáns, de nem annyira pompázatos, inkább nagyon tisztességes. A középkor óta megbecsült emberek az üvegművészek. AZ árnyékos oldalon haladunk, és majd' minden üzletbe benézünk. Az a hír járja, hogy az olcsóbb áruk távol-keleten készülnek. Szóval olyan max. 100 eurós nyakbavalóra  gondoltam. Végül nem veszek semmit. Idehaza aztán bánom. Pici hölgy gyűrűt akar, de nem találtunk az ő csöpp ujjaira. Szeretne egy hutát is látni. Bemegyünk, és a kisasszony órákig ott nézelődne, legálább 50 oC lehet odabent. (Kint meg 40.) Tényleg nagyon érdekes volt. Bonyolut, hosszú, nezéz és precíz munkát igényel. Nem csoda, ha a valódi muranoi üveg nagyon drága. A kartam venni 2 db kristály borospoharat. 600 euró/db volt. Régi vágyam borozni szép pohárból az utcán, vagy a tengerparton. Egyszer Horvátországban láttam, hogy egy ember szép pohárral a kezében, borát kortyolgatva átsétált a szomszédjához. Na, ez az élnitudás szimbóluma számomra! Visszafelé egy Muranot kettészelő csatorna partjáról szállunk Vaporettóba, és a Canareggio csatornán át érünk Velencébe. Így a szállásunkhoz nagyon közel szállunk ki. Este egy vacsi a környéken, előtte próbálok valami rucit, esetleg üveg ékszert (amit használni is tudok) venni a környéken. Sajnos nem kapok. És a szállodában már pakolás. Pedig mimindent nem láttam, amit szerettem volna megnézni. Mi legyen a holnapi fél nappal. Jaj, megint kapkodás, pedig megfogadtam, nem lesz, csak ami kényelmesen belefér!

Utolsó nap. Még elrohanunk a Frari templomba. Persze, persze, gyönyörű! Aztán tekergés a környéken, de ez már a búcsú. Valamit úgy keresnék, amivel haza tudom vinni Velencét, de semmit nem találok. Végül mindketten veszünk egy merített papírba tekert ceruzát. Aztán usgyi a csomagokért, egy megálót megteszünk a Vaporettón - ez már a másik irányba, a szárazföld felé, a Piazza Romáig. Hamar kiérünk, keresünk egy jegypénztárat, aztán a déli mediterrán napsütésben leteszek erről - persze így is kapunk egy kis közvetlen sugárzást, kimarad egy busz - igaz a korábbi, nekünk bőven elég a nem-kimaradó. A kivágott hátú topban csak úgy tüz az anyajegyekkel tarkított hátamra a nap. Végül felengednek utolsóként a zsúfolt buszra minket - tekintettel a kislányomra. A reptéren kígyózó sor, több járatra is vesznek fel a megadott piltnál utast. Még kétségbeesetten keresek v.mi Velencét a tax free shopban, de csak parmezán sajtot veszek, azt is ajándékba. Estére Bp-en vagyunk. 41 fok van! Épp csak felviszem a romlandó árut (a parmezánt) a hűtőbe, felszedjük a kutyát, és irány a Balaton. Persze Velence után... de még magasan ez volt a legjobb megoldás. Másnap egy kis itáliai ízelítőt tartottam a rokonságnak. Sógorom jó bort kínál, a végén egy egész kellemes hétvége kerekedett! Hétfőn kora reggel pedig egyedül vissza Budapestre, de sajnos nekem nincs szabim, enyhülés csak napok múlva, neki is koccanok Akarattyánál egy hölgynek, hál'Istennek semmi kár. Néhány nap múlva vettem egy Giocconda DVD-t (Marton, Domingó, Fischer)

Szólj hozzá!

Címkék: világjáró

A bejegyzés trackback címe:

https://melisandegyuruje.blog.hu/api/trackback/id/tr42143613

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.