Mélisande gyűrűje

Van egy emlékem, ami az idők ködéből bukkan elő haloványan, és mostanság sokat foglalkoztat, bár talán nincs is jelentősége. Egész kicsiny korom óta él bennem ez a kép. Akkoriban biztosan tudtam, hogy ez megtörtént velem, mára már nem vagyok benne biztos.
Valamikor a gyermekkorom hajnalán történt(?) meg velem mindez. A téma a meleg, biztonságot jelentő éjjeli fekhely, a "vacok".
Pesterzsébeten laktunk, nem lehettem több 3-4 évesnél (a kisebbik húgom bizonyosan nem élt még!), és én nem szívesen mentem aludni, azt hiszem azért, mert azokra az órákra sem akartam elszakadni anyámtól. Valamiért a kisasztalomra feküdtem le (miért????), úgy rémlik, valami párnaféle, talán pokróc is volt ott, de az biztos, hogy betakarózni nem tudtam semmivel. (Biztos, hogy oda nem ágyaztak meg nekem. Én készítettem oda ezeket napközben? Ez lehet, hogy tényleg csak álom volt...). Aztán mikor becsukódott a gyerekszoba ajtaja (amit egyébként utáltam, noha akkoriban még nem féltem), átmentem a megvetett ágyamba, és hirtelen biztonságba éreztem magam. És nagyon jó volt.
A másik már valóságosabb - szinte biztos, hogy megesett. Valószínűleg előjöttem a szobámból, pedig nyilván azt hitték, már alszom. És akkor apám kérdezte tréfálkozva, bár némileg bosszúsan, hogy a fürdőkádban akarok-e aludni. Én nem mertem azt mondani, hogy nem, mert engem is, és az idősebb húgomat is (egy év van köztünk) többször fenyegették büntetéssel, amiért furtonfúrt nemet mondunk mindenre. (Kizártnak tartom, hogy így lett volna, de talán néha nem volt logikus a felnőtteknek a tagadás vagy elutasítás.) Így hát nem mertem nemet mondani; helyette igent mondtam. Emlékszem, egy rücskös szivacs kilépőnk volt a fürdőszobában, azt betették a kádba, és mondták, akkor feküdjek le. Szintén tréfásan megjegyezte apám, hogy ha akarok, vizet is engedhetek bele, ott a csap a fejem felett. Ahogy a kádból kinéztem (kétségbeeséssel töltött el a gondolat, hogy az ágyikóm helyett a hideg és barátságtalan kádban kell legyek), sok kacagó fejet láttam - legalábbis én erre emlékszem. Még mintha a nagymamám feje is felbukkant volna. Talán vendégség volt, és ezért különösen kívánatos volt, hogy menjek aludni. Én meg nyilván részt akartam venni a társaságban. Aztán persze megkegyelmeztek, biztos meg kellett ígérnem, hogy ha aludni küldenek, akkor nem mászkálok ki.
Ez az emlék cseppet sem rémisztő, mert mint írtam, jó hangulatban folyt a móresre tanítás, kizárt, hogy traumát okozott volna, inkább még világosabbá vált a rossz tapasztalat miatt, milyen kincs egy biztonságos fészek, ahol lehajthatom a fejem. Hanem világos, hogy már akkor sem mertem konfrontálódni, már addigra is remekül megtanultam NEM nemet mondani, még ilyen, számomra elviselhetetlen helyzetre sem. Apám alig vett részt a nevelésemben, leszámítva, hogy időnként (ha nem is gyakran, de ritkán sem) jól elvert, főleg engem. A konfrontáció kerülésére történt kondicionálás tehát anyám sara. Oviba nem jártam, csak 2 hónapot, ott sem tanulhattam meg.
Most kéne egy olyan donna qiuchottés fotót belinkelnem illusztrációnak.