Kép: Szegedi Nemzeti SzínházSzombaton Szegeden jártam, életemben először. Nagyon szép, élhető város, sajnálom, hogy mindössze egy órát tudtam eltölteni.
A látogatásom oka tulajdonképpen a Faust elkárhozása c. opera megtekintése volt. Nagyon jókat hallottam róla, szeretem Berliozt, szeretem az opera csemegéket, különösen, ha azokat olyan színvonalasan adják elő, mint ahogy a tavalyi bemutató után az sejthető volt, ezenkívül elkötelezett francia opera fan is vagyok, tehát semmiképpen sem akartam a produkcióról lemaradni.
Szóval felcsendült a muzsika, előjött László Boldizsár, mit tépelődő, életunt Faust. Rögtön hallatszott, hogy gyönyörű matéria birtokosa, bár néhány (max. 3) hang a kezdő monológban nem egészen vitte át a zenekart. Nem tudom, hogy ennek az az oka, hogy Gyüdi Sándor karmester túlságosan „ráengedte” a hangot, vagy egyszerűen nem szólalt meg az énekesnél. Ez azonban a továbbiakban nem fordult elő, László mindvégig birtokolta szólamát, és győzte szuflával – ami pedig nem semmi, mert Berlioz vastagon szól, ráadásul az előadásnak elég mozgalmas szcenikája volt.
De nagyon előreszaladtam. Kentaur díszleteiről már a bemutató előtt is szuper laviuszokban szóltak. Valóban nagyon látványos, ugyanakkor letisztult, minimalista színpadképet láttunk. A szinpadot olykor többszintessé tette egy második szint, ezt függőlegesen, vagy 45 fokosan mozgatták, kihasználták a forgószínpadot, függönyöket engedtek le. Egyszóval szervesen illeszkedett a rendezéshez, amely együtt élt a zene dinamikájával. (Juronics Tamás rendezése.) Maximálisan kihasználták a fény effektusokat. A koreográfus rendező jelentős szereplővé léptette elő a maroknyi balett-kart, félelmetes volt pokolbéli vágtájuk a tehetetlen Fausttal. Folyamatos mozgásban volt a kórus és persze a szólisták is. Mindez – az újszerű rendezői koncepció, fejlett színpadi technika – teszik lehetővé, hogy manapság egyre több opera műsorára tűzze ezt a darabot, amely oratórikus színműnek íródott, hiszen ha megfelelően nyúlnak hozzá, nagyon hálás feladat. Nem véletlen, hogy a tavalyi Metropolitain bemutató során is –a kiváló énekesi teljesítmények mellett – a pazar és meghökkentő látványvilágot emelték ki azok, akiknek olyan mázlijuk volt, hogy láthatták.
Láazló Boldizsárt már méltattam, nekem tetszett a kori sikereitől megcsömörlött, újabb tudásra nem vágyó Faustja. Elmagányosodott, ezért nagyon is sebezhető figura volt. Jól tudta, mi hiányzik az életkedvéhez, de már annyi ereje és hite sem volt, hogy tegyen érte valamit. Ráadásul színpadi megjelenése is attraktív. Ez elmondható a Mephisztót megszemélyesítő Réti Attiláról is. Róla korábban azt halottam, hogy igencsak hanyatlik, csapnivalóan énekel, bár színpadi jelenlét tekintetében mindig pozitívan nyilatkoztak. Meg kell mondjam, nekem nagy bajom nem volt a hangjával sem. A színpadon valóban nagyon ott volt, csak úgy lubickolt a szerepben. Ráadásul francia szakon végzett, így kiejtése nagyszerű volt. (amúgy Lászlóé és a kórusé is). Méltán kapott hatalmas ovációt a meghajlásnál. Margitot Tóth Judit énekelte. A Thule királyról szóló legendát egyenetlenül énekelte, bár igyekezett kárpótolni a szerelemre vágyó nőt, aki fél, hogy igényessége miatt az soha sem talál rá. (De sokszor is szemére vetik ezt a nőknek!) A D’amour l’ardente flamme kezdetű áriát csodásan interpretálta. Szívbemarkoló volt a szerelme beteljesületlenül maradásától tartó, vágyakozó nő éneke, nagyon szépre sikeredett! Ez a Margit nem naív lányka volt, hanem a mindenkori nő. Szólom még a Brandelt alakító Andrejcsik Tamásról. Valaha szép basszus birtokosa lehetett, mára azonban az alsó regiszterek megkoptak.
A kórust sokan méltatták előttem – valóban 10-es skálán 11-es volt a teljesítményük. Nem véletlenül próbáltak annyit. Ha jól tudom a májusi bemutatót is inkább elhalasztották két héttel, csak hogy minden tökéletes legyen. Az volt
Merész dolognak tűnt Magyarországon vidéken színre vinni egy ilyen produkciót, de a szünetben és távozás közben az idősebb generációtól is méltató megjegyzéseket hallottam. Tehát érdemes. Igenis van rá igény, és hálásak érte! Kár, hogy Budapesten a külföldi épület nézegetőket részesítik előnyben a közönség helyett. Igaz, nagy valószívűség szerint ők fizetik meg a 10 ezer forintos helyárakat. Ez van. Hajrá Szeged!
A látogatásom oka tulajdonképpen a Faust elkárhozása c. opera megtekintése volt. Nagyon jókat hallottam róla, szeretem Berliozt, szeretem az opera csemegéket, különösen, ha azokat olyan színvonalasan adják elő, mint ahogy a tavalyi bemutató után az sejthető volt, ezenkívül elkötelezett francia opera fan is vagyok, tehát semmiképpen sem akartam a produkcióról lemaradni.
Szóval felcsendült a muzsika, előjött László Boldizsár, mit tépelődő, életunt Faust. Rögtön hallatszott, hogy gyönyörű matéria birtokosa, bár néhány (max. 3) hang a kezdő monológban nem egészen vitte át a zenekart. Nem tudom, hogy ennek az az oka, hogy Gyüdi Sándor karmester túlságosan „ráengedte” a hangot, vagy egyszerűen nem szólalt meg az énekesnél. Ez azonban a továbbiakban nem fordult elő, László mindvégig birtokolta szólamát, és győzte szuflával – ami pedig nem semmi, mert Berlioz vastagon szól, ráadásul az előadásnak elég mozgalmas szcenikája volt.
De nagyon előreszaladtam. Kentaur díszleteiről már a bemutató előtt is szuper laviuszokban szóltak. Valóban nagyon látványos, ugyanakkor letisztult, minimalista színpadképet láttunk. A szinpadot olykor többszintessé tette egy második szint, ezt függőlegesen, vagy 45 fokosan mozgatták, kihasználták a forgószínpadot, függönyöket engedtek le. Egyszóval szervesen illeszkedett a rendezéshez, amely együtt élt a zene dinamikájával. (Juronics Tamás rendezése.) Maximálisan kihasználták a fény effektusokat. A koreográfus rendező jelentős szereplővé léptette elő a maroknyi balett-kart, félelmetes volt pokolbéli vágtájuk a tehetetlen Fausttal. Folyamatos mozgásban volt a kórus és persze a szólisták is. Mindez – az újszerű rendezői koncepció, fejlett színpadi technika – teszik lehetővé, hogy manapság egyre több opera műsorára tűzze ezt a darabot, amely oratórikus színműnek íródott, hiszen ha megfelelően nyúlnak hozzá, nagyon hálás feladat. Nem véletlen, hogy a tavalyi Metropolitain bemutató során is –a kiváló énekesi teljesítmények mellett – a pazar és meghökkentő látványvilágot emelték ki azok, akiknek olyan mázlijuk volt, hogy láthatták.
Láazló Boldizsárt már méltattam, nekem tetszett a kori sikereitől megcsömörlött, újabb tudásra nem vágyó Faustja. Elmagányosodott, ezért nagyon is sebezhető figura volt. Jól tudta, mi hiányzik az életkedvéhez, de már annyi ereje és hite sem volt, hogy tegyen érte valamit. Ráadásul színpadi megjelenése is attraktív. Ez elmondható a Mephisztót megszemélyesítő Réti Attiláról is. Róla korábban azt halottam, hogy igencsak hanyatlik, csapnivalóan énekel, bár színpadi jelenlét tekintetében mindig pozitívan nyilatkoztak. Meg kell mondjam, nekem nagy bajom nem volt a hangjával sem. A színpadon valóban nagyon ott volt, csak úgy lubickolt a szerepben. Ráadásul francia szakon végzett, így kiejtése nagyszerű volt. (amúgy Lászlóé és a kórusé is). Méltán kapott hatalmas ovációt a meghajlásnál. Margitot Tóth Judit énekelte. A Thule királyról szóló legendát egyenetlenül énekelte, bár igyekezett kárpótolni a szerelemre vágyó nőt, aki fél, hogy igényessége miatt az soha sem talál rá. (De sokszor is szemére vetik ezt a nőknek!) A D’amour l’ardente flamme kezdetű áriát csodásan interpretálta. Szívbemarkoló volt a szerelme beteljesületlenül maradásától tartó, vágyakozó nő éneke, nagyon szépre sikeredett! Ez a Margit nem naív lányka volt, hanem a mindenkori nő. Szólom még a Brandelt alakító Andrejcsik Tamásról. Valaha szép basszus birtokosa lehetett, mára azonban az alsó regiszterek megkoptak.
A kórust sokan méltatták előttem – valóban 10-es skálán 11-es volt a teljesítményük. Nem véletlenül próbáltak annyit. Ha jól tudom a májusi bemutatót is inkább elhalasztották két héttel, csak hogy minden tökéletes legyen. Az volt
Merész dolognak tűnt Magyarországon vidéken színre vinni egy ilyen produkciót, de a szünetben és távozás közben az idősebb generációtól is méltató megjegyzéseket hallottam. Tehát érdemes. Igenis van rá igény, és hálásak érte! Kár, hogy Budapesten a külföldi épület nézegetőket részesítik előnyben a közönség helyett. Igaz, nagy valószívűség szerint ők fizetik meg a 10 ezer forintos helyárakat. Ez van. Hajrá Szeged!
