Erről az operáról már kifejtettem véleményem egy tavalyi bécsi előadás kapcsán: http://melisandegyuruje.blog.hu/2008/06/02/sziciliai_vecsernye
A budapesti előadás meg kell mondjam -várakozásaim ellenére - nem hozta ezt a színvonalat. Pedig az olvasott kritikák a színpadi produkciót nagyon dicsérték, a díszletet leszámítva, ami meg nem is volt olyan borzasztó. Pedig minden adott volt: a főszerepeket a szólisták legjava énekelte, kitűnő karmester, elegendő próba. A rendezésről csak annyit, hogy jó közepest kapott. Néhol idegesítően szájbarágós volt - lásd meggyalázott lányok véres szoknyája (erről a baromságról is leszokhatnának már, hogy a lányok véreznek, mikor először vannak fiúval, lol) - igen, sejtjük, hogy erőszak történt, nem kell magyarázni, mint ahogy azt sem, hogy Elena a megölt fivérének bosszújára tette fel életét. (Tehetett mást? Nyilván egy potenciális vendetta szellemben nevelkedett.) De a szónoki hordókon (bocs, zöldségesláda-szerű objektumokon), múlt század nagyjait idéző hősi pózban való éneklést miért nem ignoráltatták az énekesekkel? (Vagy tisztelet Verdi mesternek?) Aztán a fetrengések, amivel mutatták, hogy kérem én most összeomlottam. Bécsben természetesen voltak szomorúak, ijedtek, bátrak. Hétköznapi módon, így magáénak érezhette az ember. Szóval manapság kikiáltják avittnak a régi opera játszást, de ha emberközelbe kéne hozni, akkor megfeledkeznek arról, hogy poros földön grasszáló (igen, a hercegnők és kormányzók is!) emberekről szól a történet? Egy nő nem fejét fogva sipákol, ha elrabolják és meggyalázzák, ledermednek a férfiak, ha el kell tűrniük a hatalomtól még ezt is, nem a földön hüppögnek bosszúért. Na, Bécsben ezeket azért megoldották.
Elena Sümegi Eszter volt. Ő tűnt az előadás legbiztosabb pontjának, viszont az első felvonásban a Siciliana végéig nem éreztem túl biztosnak - és most finoman fejeztem ki magam. Remélem, hogy csak az évvégi fáradtság érződött rajta, hiszen a szezonban rengeteget énekelt Operaházon kívül is. A mélységei az elején kimondottan rosszak voltak (vesszőparipám, hogy Elena inkább mezzó szerep, még a drámai hatás is indokolná). Az ária végi magas hangot nem tudta kitartani. Itt persze nagyon nehéz dolga van az énekesnek: át kell énekelnie a kórust és a zenekart, mindezt úgy, hogy felizzítja a levegőt. Magasságai persze most is szépek voltak és nem is jelentettek gondot neki. A Bolerónál nem trillázott, mint egy csalogány, ez nekem külön szimpatikus (számomra Déry Gabi az etalon). Nem kevésbé lehetett fáradt Rácz Istán - őt is sokat foglalkoztatták az évad során. A matéria szép volt, viszont néha úgy tűnt, nem találja el a hangokat (???). Ahogy azt több helyütt megírták, a rendező idióta utasításokkal látta el. Procida előkelő származású, befolyásos ember volt, akit különböző udvarokban fogadtak. Ehhez képest valami homelesst láttunk. (Megértem én, hogy illegalitásban álcáznia kell magát, de hol marad a tartás?) A Monfortét éneklő Anatolij Fokanov ebben a szerepben szerintem pályafutása csúcsára ért. Őszinte érzelmekkel adta elő a fiáért aggódó apát, a zsarnokot, a visszautasítástól szenvedő embert. Az ő hangja végig üzembiztos volt, figurája összeszedett. Ehhez pluszként járult még elegáns megjelenése is. A előzetesen olvasott interjúkban nyilatkozta, mennyire készült a szerepre - ez vissza is jött az előadáson. Gyönyörűen indított Fekete Attila Arrigo nehéz szerepében. Csak sajnos a 4. felvonásra elfogyott a szusz. Igen, Verdi kiszúrt a tenorral (mondjuk egyébként is híresen nehéz kiosztani a négy főszerepet), de azért ha már ott van a 4. felvonásban az a hanggyilkos magas akármi, akkor nincs mese, ki kell énekelni. Nem azért, de a bécsi előadáson Purdynak ez ment... pedig állítólag valamelyik alkalommal kibúzták... Szóval Fekete is sokmindent énekelt, nem takarékoskodik a hangjával, ami nagy kár, mert amúgy gyönyörű! Zenekar ezúttal profi volt, hála Pál Tamásnak, a kórus és a mellékszereplők itt-ott hagytak kívánnivalót maguk után.
