Tegnap végre sor került az Anyeginre is. Nagyon kíváncsi voltam erre a Kovalik produkcióra, sok jót hallottam róla, és nem is tűntek olyan megoszlónak a vélemények, a rendezés rendhagyó mivolta ellenére sem. Rövid leszek: nagyon SZÉP előadás volt. Nagyjából helyén volt minden - jó, valamit nem tudtam teljesen megfejteni, de lehet, hogy nem is volt egy féle megfejtése. Az egyes felvonások jellemző színvilágát sokan megemlítették a bemutatót követően különböző fórumokon. Igen, az idilli zöld, az orosz (úri) vidék békéje, keresetlen egyszerűsége. Aztán a fehér - a naivitás színe? Vagy a sivárságot jelenti, a végtelen űrt, ami tulajdonképpen az összes szólistát körülvette. Lássuk csak: a nyitó ének 4 nő magányáról szól: az egyik, az anya, Larina birtokos asszony (Balatoni Éva) valaha minden bizonnyal változatosabbéletre vágyott, és hozzá illő társra. Ez nem jött neki össze, noha ura szerette őt. De ahogy énekli: szerelem helyett a beletörődéssel, elfoglaltsággal kárpótolja az isten a nőket. A Dajkának (Kovács Annamária) viszont semmibe sem kellett beletörődni. Tatjanával énekelt jelenetben elmeséli, hogy szabályosan eladták 13 évesen, de ezt természetesnek is vette, noha nagyon félt és sírt ekkor. Olga (Gál Erika) nem hajlandó szembenézni azzal, hogy neki sem terem különösebb babér. Nem is akar felnőni, gyerekesen viháncol a gyyermeki lelkű Lenszkijjel. Jó viccnek találja szerelme féltékebységét, és csak azért mulat ama bálon Anyeginnel inkább, mert jó muri a káröröm. Egyedül Tatjana (Frankó Tünde) látja, milyen életpálya rendeltetett számára. Ő mer ragaszkodni az álmaihoz, sőt a levél megírásával, kitárulkozással egyedüliként kezébe veszi a sorsát. Sajnos kudarcot vall, de már nem áldozat. A vörös báli jelenetben az érzéseiben megalázott Tatjanát egyedül a szintén kívülálló Tricquet (Kóbor Tamás) veszi észre. Számára kiragyog az üresfejű társaságból. Olgát Anyegin üresfejűnek látja, de nem így Lenszkij (Nyári Zoltán). Érzékeny ember, talán bizonytalan is, ezért keresi inkább Olga társaságát, az egyfajta biztos pont. Anyaginről (Molnár Levente) irodalomórákon mindent elmondtak. Számomra viszont a rendezés cseppet sem tette ellenszenvessé. Végül is korrekt volt - az akkori Tatjanához nem illett, Tatjana tévedett, mikor benne látta a megváltást. Mondhatnánk, hogy Gremin (Rácz István) az igazi párja, aki gyűlöli a manírokat. Csakhogy belőle nyilván hiányzik a szexuális vonzerő, amely Anyeginben megvolt. A 4. felvonás báli jelenetben aztán visszajöttek az előző bál szereplői (mármint a szólisták). Valahogy ott lebegtek a Gremin-palotában. Rendre megjelennek az elmúlás fekete figurái is. Múló idő, múló érzelmek...
Finom színpadkép, sok - de nem felesleges - mozgás. Pl. nem belettosok járták a polonézt, hanem a kórus tanulta be. Mennyivel életközelibb volt így! Gyönyörűen énekelt Nyári Zoltán, Kovács Annamária és Balatoni Éva, könnyeztem Tatjana levele alatt, de a többiek is jók voltak. Perfekt Anyegin volt Molnár Levente. Nem volt önző macho, érzéketlen világfi! Gremin (a felső tartományban nem volt kiegyenlített, de lent nagyon szépen szólt)pedig nem valami öreg trottli, hanem sármos, világlátott úr. Ennyi. Akkoriban a legtöbb nőnek sorsa volt.
