Amikor elkezdtem blogot írni, többek között arra is gondoltam, leírom olvasmányélményeimet, ha már úgysem nagyon tudok kivel beszélgetni róluk. Aztán úgy alakult, hogy a fene nagy önálló kassza, társkártya-visszaadás mellett nem jutott pénz könyvekre, ezért el is kerültem a boltokat, és a régi könyveim olvastam újra.
Anna Maria Mäki fiatal finn írónő, és noha novelláskötetről van szó, tulajdonképpen egyazon személy több arca jelenik meg: mindegyik szorong valamiért. Nagyon gyakran tényleg klausztrofóbiásak, mások csak a személyüségbe történt bezárástól kattannak ki. De fellelhető a zsúfoltság, rossz érzés, sokszor viszolygás egy vagy több ember érintésétől, akár attól, hogy a buszon hozzá érjenek véletlenül valakihez.
A novellákban alig van dialógus, inkább mindig egy fiatal nő belső monológja olvasható. Tipikus (?) skandináv helyzetek jelennek meg (pl. gyakran szerepel egyetemista nő kisbabával), de sok, Kelet-Európában is ismerős érzés, szituáció. Ami csalódás: szóval ott is van pasi, és ezek szerint nem is olyan ritka, aki megalázza még a felnőtt gyermekét is, lelki terror alatt tartja a csakádját, meg egyéb ilyesmi.
Nem mondhatnám, hogy tetszett a vékonyka könyv, elég közepes volt. Talán az írónő első regénye (készül) már nagyobb "durranás" lesz, tekintsük ezeket ujjgyakorlatoknak. Ahogy olvassa őket az ember, várja, hogy na, ebből mi lesz. És valahogy a végén majd'mindíg hiányérzete támad. Aztán felesleges szimbólum a szinte kivétel nélkül felbukkanó fekete kalapos nő. Túl szájbarágós az utalás, viszont így sem világos, mit akar jelenteni. Öregséget, halát, elmúlást? Akadnak persze kivételek. Úgyhogy várom a regényt.
Bunkóság leírni ilyet, de nem állhatom meg. Sokszor ír férfiakról, akik az aktuális főszereplő nőt majd' felfalják. Ez személyes élmény? Mert A. M. Mäki - elnézést - de nagyon ronda!
